Igaz, e lehetőségek már a szinopszisban benne vannak, így Ronald Harwoodnak tulajdonképpen csak forgatókönyv-írói rutinját kell bevetni ahhoz, hogy működőképes színpadi játék jöhessen létre – a felvázolt feltételekkel minden további nélkül előállítható egy afféle biztonságos előadás. Hiszen a négy színész az előírt mondatokat jól elő fogja adni. Persze, reménykedik az ember, hogy a produkció túllép a szituációba rendezett szövegismertetés keretein - de mit lehessen tudni.

Tényleg nem lehet tudni előre. A Belvárosi Színházban látható előadás sajnos nem lép túl a papírformán: a Gálffi László rendezte produkció nem mutat túl a szituációba szervezett szövegismertetés keretein, sőt. Egy, a régi idők sikereinek felidézését célzó fénykép-montázssor kísérte hosszas operarészlettel indítunk, hogy aztán még hosszasabban ismerkedjünk valójában két mondatban leírható szereplőinkkel, nagyjából egy másfél évad után megszüntetett tévés szituációs komédia eredetiségével. Gálffi ugyanis a mondatokat mondatja el a szereplőkkel, s közben nem mutatja meg, kik mondják azokat, és mi van mögöttük. Minden csak szövegből (és színészi illusztrációból) él a színpadon: ami humor van az előadásban, az csak a mondatok poentírozásából születik meg, összefüggésből és az előadásból nemigen.

Súlyosabbá válik a helyzet, amikor kiderül, hogy itt drámai szál is van a tehetetlen ejtőzésbe szőve. Megérkezik negyedikként a csapatba Jean, Reggie ex-neje, az egykori nagy négyes negyedik tagja. Gálffi ekkor arra készteti színészeit, hogy drámaiak legyenek, például Szacsvay Lászlónak sokáig duzzognia kell, majd kiáltania egy nagyot, Vári Éva pedig undok próbál lenni. Ezzel a drámaiság le is van tudva – csak éppen pont az a keret nincs megteremtve, amelyben ezek a figurák afféle "se veled, se nélküled" állapotot tudnak teremteni, amit Harwood nyilvánvalóan bele szándékozott rakni a darabba. Az előadás ezzel mit sem törődve először szembesít a konfliktussal, majd amikor Reggie immár tudomásul veszi Jean jelenlétét, többé nem törődik vele. (Közben Benedek és Molnár vígjátéki rutinjuk sokoldalú megcsillantásával oldják a hangulatot.)

A második felvonásban a rendező keserédes vallomásként különböző felállásokban felmondatja a szereplőkkel a múlt történéseit, majd körülményes, s némileg kínos módon ábrázolja azt, hogy a nagy négyes visszatérése itt és most, a színpadon fog megtörténni. A magnóról bejátszott replikázás és közönségzaj a lehető legtávolabb áll a színházi kifejezésmódtól: a nagy négyesnek előttünk kellene _megszületnie_, ehelyett négy remek színészt látunk, amint küzdenek egy helyzettel, eleve elrendeltetett kudarccal szembenézve megpróbálják _elhitetni_, hogy van tétje annak, amit csinálnak. Pedig semmi tétje nincsen: itt minden eltervezett és a valóságtól eltartott, mint a bejátszott hangfelvétel, amiről a "közönségreakció" hallik.

A vastaps a színpadon lévőknek szól, akik meg is érdemlik azt: széllel szemben szaladnak két órán keresztül, egyáltalán nem nyugdíjas tempóban. Kár, hogy a közeg, amiben ezt teszik, ingerszegény, steril, biztonságos, s így csupán mérsékelten szórakoztató – akár egy hangfelvételről szóló kvartett.