Aki a hagyományos TÁP-os erényeket keresi az Etchnóban, az csalódik. És aki a kísérletező újdonságot, az is. Mostanáig csak a magát „hungarikum”-nak, „utazó nagykövetnek” meg nézőbarát „produktum”-nak becéző, a „magyar néptáncot modern színpadi formában tálaló” együttestől láttam, hogy milyen meghökkentő vehemenciával képes hirdetni a kultúrgagyit. Nem mindennapi teljesítmény, hogy mára egy, az új színpadi formákat kereső, alternatívnak nevezett alkotó(gárda) is képes erre, s egy néptánccsoport, egy cigányember, néhány dj s két kortárstáncos bevonásával megcsinálja a hamisítatlan kult-folk-esztrádot. Épp csak nézőszám tekintetében maradnak a fent meg nem nevezett rivális mögött.

De vajon mi lehetett a célja Vajdainak ezzel a TÁP égisze alatt tető alá hozott, táncos-zenés, video-kivetítős darabbal? „Megismertetni a fiatalokkal az elavultnak hitt népi kultúrát azáltal, hogy itt más felfogásban, újraértelmezve találkozhatnak majd vele” – olvasható a pár év után felújított Etchnóról, amely „kísérlet a népi hagyományok felélesztésére, életben tartására, megismertetésére a legmodernebb zenei műfajon keresztül.” Csábító ígéret, bár lehetetlen értelmezni, mit ért egész pontosan a rendező azon, hogy „elavultnak hitt”, mit azon, hogy „népi kultúra”, illetve, hogy mit kell „feléleszteni”, „életben tartani” és „megismertetni”. A táncosok felsőiből kiindulva a paprikatermelésre gondolhatott, esetleg a női láb természetes borotválatlanságára. Ami tény: a néptáncosok ezúttal nem élő muzsikaszóra, hanem drum n’ bassre és technóra, ismert dj-k szerzeményeire ropják. De ha mégoly nagy „fless” is a koncepció megalkotói számára, hogy a magyar népzene meg az elektronikus egyazon ritmusképletben találkozik (találkozhat, de találkozik?), nem ártana átgondolni, hogy a 21. századi gépzene mégis hogy képes életben tartani egy, az improvizáción, variációkon alapuló, zene és tánc élő-organikus együttélését feltételező hagyományt, s annak szellemiségét? Fel lehet ugyan ízes lovári (?) nyelven konferáltatni az előadás nagyobb részegységeit (amiből csak az utolsó mondatot értjük: „táncoljatok tik is!”), mégsem gondoljuk asztalkáink mögött ülve, hogy a felszólítás nekünk szól, hogy tényleg táncolhatnánk. Feltételezem, Vajdai fejében sem fordult meg ilyesmi, mikor két kapucnis figura (a dj-k) meg a szúnyog színházas közjátékával vezeti fel, hogy lesz a vérszívó legyilkolására irányuló térdcsapkodásból origyinál magyar legényes, meg bokázó. A jelenet erőltetett, de Vati Tamás pár másodperces feledhetetlen alakítást nyújt ezüstszürke testruhájában.

A férfitáncosokkal nem bánt el olyan nagyon a jelmeztervező. Többé-kevésbé úgy festenek, mint rendesen: ingben és nadrágban lépnek színre. Ellenben a nők baljukra, jobbjukra szőrös lábszárvédőt kapnak, mellükre paprikás felsőt, hajuk meg óriás tupír-boglyaként repdes utánuk, ha a férfiemberek nem a feneküket csapdossák éppen (a háztáji patások hátsójának hiányában.) A fehérnép, tehénfoltos fenék-liffentyűjében csavargatja is csábos-kihívón bojtos kis farkincáját. Valahol ezen a ponton fedeződhet a paraszti hagyomány meg a városi, a régi meg az új.

Az Etchno nem az értékek továbbéléséről szól, hanem arról, hogyan lehet ma egy jobb sorsra érdemes táncegyüttest trendi módon eladni. Az előadás alatt futó, hátsó falra vetített videó-montázs a népművészeti motívumokkal, a sertés- és birkafotókkal nem más, mint "(városi)paraszt-barokkos" giccs, mely pörkölt-szagra egydimenziósítja a népi kultúrát. Csakis a táncosok, az Ürömi Öröm Néptáncműhely, na meg az utolsó pár percben színre lépő cigány kisfiú tánca miatt érdemes „végigmulatni” az Etchnót. Az ürömiek dévaj játékossága, vérbő jelenléte reményt ad, hogy talán mégsem az új formákat a disznóólban kereső alternatív színház, meg a dj-pult tartja életben a magyar táncot.