Jean Anouilh története Jeanne D'Arc elfogása után játszódik: papok, inkvizítorok, angol nemesek Cauchon püspök vezetésével a minden akkori hadvezért megszégyenítő lány eretnekségéről vitatkoznak. Vagyis: ki súgta a hangokat? Valóban Szent Mihály és társai voltak azok - vagy inkább az ördög? Még egyszerűbben: Jeanne eretnek vagy szent? A tárgyalás során felidéződnek élete fontosabb momentumai – gyermekkora, az első hangok, az első szárnypróbálgatások, a magát trónörökösnek kinevező VII. Károly megkoronázása –, a végén pedig az összegyűlt szentségekből álló csoportosulás megpróbálja rávenni Jeanne-t, hogy tagadja meg tetteit, írja alá a papírt, miszerint aláveti magát az egyháznak.

Az előadás egy érdekes, de némileg sánta többsíkúságban jön létre. Mi, nézők egy romossá vált templomba (játéktér: Kéri Kitty) érkezünk, mint Jeanne tárgyalásának hallgatósága, akik előtt a szemben álló felek – papok, püspökök, inkvizítorok – nem csupán vitatkoznak, hanem el is játsszák a mártírlány történetét. Sőt mi több: többször hangsúlyozzák is, hogy akkor most eljátsszák ezt és ezt a jelenetet. Tekintve a meglehetősen reális közeget – tényleg egy zsinat-szerűségen érezhetjük magunkat – ez így egészében eléggé valószerűtlen. Azt a könnyed feloldását a dolognak, hogy felvállaltan színházban vagyunk, sajnos nem viszi véghez a rendező Kéri Kitty, annak ellenére, hogy tesz erre utaló gesztusokat: a második felvonást nem a tárgyalóvá avanzsálódott színházteremben, hanem a büfében indítja el – ami az előadásban is büfé –, egy kis politikai adok-kapokkal. Ez egyébként, annak ellenére, hogy térben és időben megtalálhatatlanná és beazonosíthatatlanná teszi az eseményeket, egy meglehetősen figyelemfelkeltő és szimpatikus gesztus, amiből rengeteg van az előadásban, leginkább a színészeknek köszönhetően. Éppen csak a jelenidejű reflexivitás, a misztériumjáték jelen-keretének a felhasználása hiányzik ahhoz, hogy képes legyen kiteljesedni a játék. Másként szólva: Kéri túlzóan ragaszkodik a lehetetlen illúzióhoz, ahelyett, hogy a formában is felvállalná _a büféjeleneten túl_ is azt, hogy ez színház.

Maga az előadás a lassú, monoton és hangsúlyok nélküli kezdés után akkor kezd el izgalmassá és érthetővé válni, amikor Szalma Tamás Beaudricourt-ja (helyesebben: a Szalma Tamás által alakított Cauchon által alakított Beaudricourt) a színre lép. A kellemesen bohókás, kedvesen buta és megmosolyogtatóan egyszerű katonatiszt egyik pillanatról a másikra csempész színt az eseményekbe. Amúgy Cauchon püspök (Szalma) látszólag aljas és számító gesztusai folyamatosan változnak át észérveket tükröző magyarázatokká, ami köszönhető annak is, hogy bár Trokán Anna Jeanne-t abszolút kétségbeesett, könnyes állapotban tartja, de ahogy egyre többet tudunk meg a történtekről, úgy változik a megítélése is. Trokán akkor uralja a leginkább az orleans-i szüzet, amikor van partner a színpadon, akire támaszkodhat. Ilyen például Sághy Tamás Károlya, aki szélsőséges eszköztárral, bátran kelti életre a félénk, tutyimutyi királyt. Az inkvizítor szerepében viszont Sághy egy teljesen másik oldaláról is megmutatkozik: hibátlan következetességgel formázza meg a kegyelmet nem ismerő, céltudatos vallási manipulátort. Kőrösi Csaba nem mindig találja meg a gonoszság emberi mértékeit az ügyész szerepében, Keresztes Gábor angol grófja pedig a széttépkedett rózsa mögé sejtelmeskedi magát – olyannyira, hogy nem elég intenzív ahhoz a jelenléte, hogy érzékelhetővé váljon, hogy a Jeanne elégetéséért citáló Warwick miért lesz hirtelen a szabadságharcot vezető lány csodálójává. Gere Dénes Ákos viszont több, kisebb szerepben teszi színesebbé a történetet, Csarnóy Zsuzsa pedig, mint Yolande, ahol tudja, asszonyi erejét használva finoman manipulálja-tereli az eseményeket.

Ugyan az előadás egészét tekintve hiányoznak a jól felfestett, konkrét formai határok, azért nem egy kérdéssel szembesülünk Jeanne D'Arc kapcsán. Például, hogy meddig lehet ragaszkodni elvakultan egy hithez, vagy meddig helyezhetjük magunkat az előtérbe? Mikor melyik válik túlzóvá - és melyik az igaz? Az előadás, annak ellenére, hogy elnyújtottan, hollywoodi elemekkel dúsítva – amelynek csúcspontja, amikor Trokán Annának Jeanne máglyán égését kellene eljátszania, ami több, mint képtelenség – zárul, és így a végére sokkal inkább a hatalmas, emberek számára talán átélhetetlen érzelmek kerülnek a középpontba, és elnyomódnak a francia parasztlány kapcsán feltehető örök kérdések, előtte azért jócskán felveti ezeket az eldöntendőket. Lássuk be: ideje lenni egy kicsit átrágni: mit lehet elkövetni Isten nevében, illetve mit kéne inkább a magunk nevében.