Tóth Zoltán, Pap Vera, Lajos András
Ezen állapot lefestése tán mintha túlzottan is jól (értsd: alaposan) sikerült volna, minden, ami itt színésznek, rendezőnek eszébe jutott, ki van dolgozva. A becsmérlésbe átforgó poénkodástól kezdve a szkanderhőzöngésen, a macsóbuzuláson, a lejárt szavatosságú popslágerek mulatósba hangszerelt, kórusban elkövetett elüvöltözésén át a kertbeszarásig és a család elagyabugyálásáig gyakorlatilag minden van itt, mintha egy négyszáz oldalas szociológiai esettanulmány elevenedne meg fél órába összenyomva. Ebből viszont következik, hogy mind a négyszáz oldal nem fért bele, az alkotók ezért csak az esemény elemeinek ismertetésével foglalkoznak, a motivációk kibontására, arra, hogy kinek miért jelenti a szórakozás maximumát a totális alkoholba borulás, a hányásig ivás, nem jut idő.


Petrik Andrea, Géczi Zoltán
Ezzel együtt a közönség vevő a nem éppen konszolidált viccekre, no igen, Gárdonyi még az „ögye mög a fené”-t fűzi Durbints sógor szövegébe minduntalan, az előadásbeli Bakó Pál ehelyett mindenhez az „istennekafaszát”-ot illeszti, percenként átlag tizenhétszer. De van min nevetni, és figyelni is van kiket, főleg két alakot: a polgármestert játszó Telekes Péter a műveletlen, de jól helyezkedő falusi yuppie végtelen bornírt és felületes személyiségét rendkívüli érzékkel mutatja meg, s kiváló Rusznák András suta Sanyikája, aki eleven felkiáltójelként vesz részt a nagyok játékában: számára ez a példa, ez a hétköznap, ez az, amivé válnia kell – és Sanyika ettől nem túl boldog. (Rusznákot rövid időn belül a második előadásban találják meg a gyerekszerepek, és bizony mindegyikben egyéni és remek alakítást nyújt.) Egyebekben mindenki nagyon is a helyén van, a karakterek és a színészek nagyon is stimmelnek, Lajos Andrást még például sohasem láttam ennyire oldottnak és felszabadultnak színpadon, Pap Vera pedig istenien gajdolja A kör közepén állok című Pataki Attila-evergreent.
A tetőponton Baracsnénak elege lesz az úri muriból, ám Baracs bizonyítani szeretné, hogy ki hordja a házban a nadrágot, s családfői minőségében széjjelpofozza engedetlennek mutatkozó családját, amire válaszul a család egy emberként faképnél hagyja a dajdajozás közepette a rezidenciát, s mivel amúgy is mindenkinek mennie kell, maradnak az üres üvegek, a szétesett bútorok, a bűzölgő tócsák. Meg a fejfájás, reggel legalábbis Baracs ezt érzi a legerősebben. Persze azt is észleli, hogy neje faképnél hagyta a gyerekkel, ám meglepve tapasztalja, hogy azok próbálják rábeszélni a bocsánatkérésre, akik tegnap akarata ellenére ráerőltették a piálást.


Telekes Péter, Rusznák András
Innentől tulajdonképpen egy groteszk kép állandósul, a családtagok szó szerint ott függenek Baracs feje felett, miközben a férfi valamiféle megtisztulás-folyamaton esik át, mármint a rendezői koncepció szerint (mert másra nem utalhat az előadás befejezése előtti lefürdés), ám ebből nem igazán érezni semmit, s most, hogy nincsen svungja-hangja-energiája a történéseknek, csupán tétova szimbólumok, teljesen világossá válik, hogy az elmondottak mögött tulajdonképpen nincsen semmi komolyabb, vagyis az egész sztori elmesélésének apropója kérdőjeleződik meg: csak annyi válik világossá, hogy Baracsnak bűnhődnie kell, és a felesége rátelepszik szegényre, ami elég soványka tanulság. S hogy ehhez hogyan illik a szereplők gimnáziumi tablóképeinek zárlati videóvetítése, az teljes rejtély. Az előadásban jókedvű csapatmunkát és sok energiát láthatunk, egy kicsi ebből a stílusból, egy kicsi abból a figurából, még egy kicsi amolyan szimbólum, csak épp a szervező elv hiányzik – nicsak, ez pont olyan, mintha színházi rakott szesz lenne. Végül is fogyasztható.