Egy előadás persze megérdemli a maga tiszta, kultúrpolitika-mentes állapotában való megtárgyalást. Még akkor is, ha a díszlet (Csikós Attila munkája) nem épp a mostani bemutatóra készült, még akkor is, ha sejthető, hogy ez egy ad hoc kivitelezett erőpróba az igazgatói párviadalban. Mert, észben kell tartani, hogy a Giselle a szerelem ártatlanságából a szerelem öntudatosságának - és mindenekelőtt a megbocsátásnak - az irányába mutató romantikus történet, és a megbocsátást egyáltalán nem könnyű gyakorolni, az előbbi „romantikus” jelző pedig kétszeresen is aláhúzandó, hisz létezik ma olyan, hogy egy vagyonos ifjú – feledve gazdag jegyesét – sírjánál siratja a bánatába belehalt, szegény-naiv másikat? Na, ugye, hogy nem (nemigen). És ha ez így van, ha a Giselle-t megpróbáljuk a 19. századi romantikától, vagy, teszem azt, az első, 1841-es párizsi bemutatójától függetlenítve színpadra vinni, akkor jó-e, ha a hatásfokozás kedvéért füsttel árasztjuk el a színpadot, ha kétszer is elrepül a villi a fejünk felett, s ha mobilis feszület meredez elő a süllyesztőből a színpad hátsó felén?
Nem volt szerencsém látni azt az 1996-os Giselle-t, mely felújításának a mostani tekinthető, annyi bizonyos azonban, hogy az elmúlt tizenöt év nyomtalanul suhant át az Operaház felett. Nemhogy a klasszikus darabokat nem legyintette meg a változás szele, de még a kortárs alkotóműhelyére (Stúdió Együttes) is kiült a por, és az elmúlt évekbeli koreográfusi estjeiken csak ritkán volt tapasztalható a szellőztetésre való hajlam. Ha mindezt megfontoljuk, máris visszatérünk a balett-igazgató személyének kérdésköréhez, illetve ahhoz, hogy miféle befagyott gondolkodás jellemezheti nem csak az Operaház, de a művészeit kitermelő Állami Balettintézet irányítását.
Mindenekelőtt le kell írni, hogy a táncosok szépen teljesítenek, technikai tudásukhoz nem fér kétség. A rendezés viszont nem túl „friss” Giselle-koncepcióvel dolgozik, mintha ha egy jól bejáratott autómatából húzná elő jeleneteit és karaktereit. Giselle (Popova Aleszja) csupa rebbenő báj és mosoly, kislányos félénkség az első felvonásban, míg Albert (Cserta József) kissé karót nyelten feszes uraság, szűkös ugrásokkal. A tánckar idilli-népies körítésként díszíti a szerelmes egymásra találást, nem kap valódi, önálló karaktert. De, általánosságban az egész első felvonásról elmondható, hogy több az életszerűség a Hilarion erdész (Bajári Levente) lőtte fácánokban, mint a spicc-cipőkbe bújt táncosok megjelenítette figurákban. Bajári Levente kitűnő, az pedig külön elszomorító, hogy a Boros Ildikó és Kerényi Miklós Dávid táncolta pas de deux nem találja meg a helyét, nem kap kellő hangsúlyt - enerváltan fityeg az egyébként is megfáradt előadás testén.
A második felvonás jégkékes fényben úszó díszlete, a villik erdejének romantikusan baljós hangulatán is tovább komorít Myrtha, a villi királynő színre lépése. Keveházi Krisztina nem téved, szerepét bizonyos feszes kérlelhetetlenséggel, „haláli komolysággal” kell táncolnia. De ha ez olyannyira jól sikerül, hogy tánca láttán semmiféle érzés nem járja át a nézőt, akkor még van min dolgoznia a rendezőnek. Popova Aleszja mintha elbizonytalanodna az első felvonáshoz képest. Míg szólóit pontosan és technikásan oldja meg, addig Cserta József oldalán meg-meginog a nagypózokban. Cserta József ellenben sokkal inkább önmaga a bűnbánó Albert szerepében, bánata képes betölti a színpadot. Akik minden szempontból lenyűgözőek, az a villi-tánckar. „Fűrészelős” sorváltásaik hibátlanok, az előadás egyik fénypontjaként úgy úsznak át, metszik a teret, mint néma, fehér lélekhajók. Igazán kár, hogy az előadás egésze nem tud az expresszivitás itt tapasztalt magas fokára kerülni.
A rendező Eldar Alijevet még Keveházi Gábor nevezte ki próbavezető balettmesternek. Kétségesnek tűnik, hogy e ódivatú Giselle után épp ővele köszöntene be az Operaház új (fény) kora. Az előadás hullaszagú, de azt nem az élők, a táncosok árasztják magukból, kár lenne Giselle-lel együtt őket is kriptába tenni.
_(2011. május 4. – a fényképek nem feltétlenül a látott előadás szereplőit ábrázolják - a szerk.)_
