Az ütőhangszerek megszólaltatásán kívül az előadás első felében egy, leginkább a filmburleszk műfajból ismert gegekkel telepakolt komédiának lehetünk szemtanúi, amit néhány bűvészmutatvánnyal is kiegészítenek, s ez hatását tekintve igen megkapó, de ugyanakkor néhol már-már a bárgyúság érzetét kelti. Az előadás első része így inkább a nevetve szórakoztatást célozza, míg a bemelegítés után, az előadás második felében egy sokkal inkább a látvánnyal operáló dobkoncertet láthatunk, de itt is, mint a performansz első felében, számos másfajta hangszerrel, kreatív és néhol humoros ötlettel, különféle zenei stílussal egészítik ki az előadást.

Sajnos a társulat erőssége egyben a gyengéje is. Annak ellenére, hogy rengeteg elemet sűrítenek egybe, a puszta futószalagos szórakoztatáson kívül az előadás nem rendelkezik más céllal, s nem teremt új formanyelvet. Az igazán bő spektrumban megelevenedett ritmusok, népi elemek jelentős része igazán ismerős, viszont nem tudjuk, hogy honnan származnak; olyan érzésünk van, mintha a Percossa "kölcsönvenné" ezeket a zenei elemeket, és önkényesen felhasználná saját céljaira, miközben ezen elemek közül igazán soknak hagyománya és saját kontextusa van a világ valamelyik szegmensében. Így válik érthetővé, hogy miért nevezik magukat "Rebels of Rythm"-nek, vagyis a ritmus lázadóinak, hiszen a már létező elemekből építenek saját kontextusban valamilyen szórakoztatásra szánt előadást, az eredeti szövegkörnyezet ellen "fellázadva", figyelmen kívül hagyva azt. Így aki arra vágyik, hogy egy tehetséges zenészkvartett által megismerje az előadás egyes elemeinek vagy hangszereinek az esetleges eredetét, az mondjon le erről az elvárásáról. De nem ajánlatos a táncolni szerető nézőnek sem, mert számukra igazán idegesítő lehet a székhez láncolva az előadás ritmikáját érzékelni és az előadók folytonos mozgását figyelemmel kísérni. A többiek viszont jól fogják érezni magukat.