Jön a szomszéd, a polgármester, hátha sikerül Gáspárt egy feszítővassal vagy némi rábeszéléssel kiszabadítani a vécéről, ahová száműzte magát, és éppen önmaga felakasztásán morfondírozik. Aztán jön a rendőrség is, egy különleges pszichológus-kommandóssal, egy popénekesnő, egy költő és az ő irodalmi társasága, s természetesen a média is képviselteti magát egy "kibeszélő show" anyaghajhászata közepette. Ez persze teljesen természetes, amitől ez szokatlan eseménnyé válik mind a nézők, mind Gáspár számára, hogy mindenki hasznot akar húzni a halálából: a rendőrhadnagy a hulláját akarja eladni, a polgármester az ipart akarja fellendíteni, a költő az irodalmat, az énekesnő a karrierjét, a kibeszélő show pedig az év nagy műsorára pályázik: élőben akarják közvetíteni, amint Gáspár végez magával. Soha nem látott felhajtás és élet van a Nagyábránd nevű településen.

Victor Ioan Frunză rendező találóan felépített látvány- és formai elemekkel mutat rá arra, hogy Tasnádi István drámája nem kor-, hanem emberi problémát dolgoz fel. A szegényes hatást keltő, üres dobozokból felépített, hontalanság és ideiglenesség érzését sugárzó díszlet (tervező: Adriana Grand) érthetően erősíti fel a darab általános és konkrét elemeit. Ebben a világban sajátos és játékos eszközzé válik a darab nyelvezete. A szereplők mindvégig rímekben, egymásra utaló képekkel kommunikálnak egymással, amiben az igényes szóhasználattól kezdve az alpáriságig minden megtalálható. Így a szövegben rejlő poénok és az azt átható szellemesség remekül érvényesülnek az előadás során, de igazából az _egész_ nem képes folyamatosan pergő és megszakíthatatlan gépezetté válni.

Ez köszönhető nagyrészt annak, hogy bár a jeleneteket egyértelműen igyekszik összetartani a kiüresedett, de kiüresedettségében abszolút élő hangulat, az egyes jelenetek viszont sokszor szétesnek, hiányzik belőlük az az _energia_ – ami betudható a kisvárdai vendégjátéknak is –, illetve a szereplőknek az a fajta _kidolgozottsága_, amitől ez létrejöhetne. Karaktervázlatok, főbb jellemzők bőséggel akadnak a színpadon, de ezek sokszor nem találkoznak egymással. Kozma Attila igyekszik minél egyszerűbben megformálni a kicsit bumfordi Gáspárt, ami a gesztusok szintjén hibátlanul meg is születik, csak sokszor a miértek hiányoznak karakteréből – ennek híján pedig hangsúlyát veszti az általa befutott ív (ez pedig létfontosságú a végjátékban, amikor Gáspár felismeri, hogy mi zajlik körülötte). Szabó Enikő ennél sokkal látványosabban és szuggesztívebben járja végig Vali útját, aki a házastársi veszekedésektől az utálaton, majd a megszeretésen át a totális elidegenedésig és gyűlöletig jut el. Lőrincz András-Ernő polgármestere találóan mellőz minden szakértelmet, Giacomello Roberto Bicke B. Lászlójában nincs eldöntve, hogy ő most egy tehetséges, vagy abszolút dilettáns költő - és így nehéz hozzá viszonyulni is. Veress Albert egyedi gesztusokkal, következetesen és mindvégig mértéktartóan igyekszik keretek közé szorítani a könnyedén a közhelyek és primér előítéletek áldozatául váló Pált. Pap Tibor egy rámenős Misit mutat, Dálnoky Csilla pedig éppen úgy nem riad vissza semmilyen eszköztől Tigris Niki megformálásában, ahogyan karaktere sem, amikor a karrierépítésről van szó; elszánt és találó popszakma-kritika az övé.

Annak ellenére, hogy sokszor nagyon is érezhetően hiányzik az a _plusz_, amitől ez az előadás igazán működni kezdene, amitől sokszor nem a szöveg, hanem az előadást irányító erő venné át a vezető szerepet, bizonyos dolgok szinte tapinthatóak a színpadon. A záró-show során (ami szinte az egész második felvonást kitölti) fokozatosan születik meg a totális káosz, amit végül is az emberek önmaguknak okoztak (az külön elismerésre méltó, hogy a színre kerülő ízléstelen színezetű és jellegű kellékek mindvégig ízlésesen sugározzák magukból a világ botrány és mesterségesen generált érzelmeket hajhászó, igénytelen mivoltát – médiakritikának sem utolsó ez a látványvilág). Ahogy születik a káosz, úgy érkezünk meg fokozatosan a jelenbe is (míg az előadás elején szocialista ruházati és ételreklámok fogadtak minket, addig a második felvonásban már talkshow-részletek vannak a falra vetítve), az érzelmi és életviteli sivárságból pedig egyszer csak a teljes kiszolgáltatottságban és kihasználtságban találjuk magunkat. Egyik sem vonzóbb a másiknál, miközben egyre csak körénk dobozolódnak az ilyen dolgok, a belőlük épített várban pedig kifejezetten nem jó se uralkodni, se szolgálni.