Mi a siker titka? Egyrészt a Daphne du Maurier-regényből készült film ismertsége. Másrészt, hogy végletesen leegyszerűsített történetet látunk egészen jó és kimagasló színészi teljesítményekkel, és persze kötelező happy enddel. Kiradírozódtak a hitchcocki műre sötét árnyként nehezülő kérdőjelek. Elég a befejező képre gondolni: Szabó P. Szilveszter és Szinetár Dóra, Mr. és az új Mrs. de Winter kart karba öltve mozdul, mint csatát nyert szerelmesek. Bár ezt a bizakodó hangulatot a sejtelmes, violáskékben úszó színpad kavéssé támogatja meg, de hinnünk kell a dalszövegnek. Igenis, legyőzték a múltat, az ex-Mrs., Rebecca gonosz szellemét, és talán még Hitchcockét is. Ásó-kapa, míg meg nem halnak. Tudjuk, hogy az életben nem mindig zúg a nagyharang, de még egy musicaltől is túlzás röpke tíz percbe – az előadás első tíz percébe – zsúfolni egy komplett Hamupipőke-sztorit, majd megetetni a nézővel, hogy márpedig ez SZERELEM. Nem egy nyugdíjas szappanopera-tempó, az biztos. Pláne, hogy rögtön utána előttünk magasodik Manderley ódon kastélya, porseprűkkel és törlőruhákkal felszerelt ódon személyzetével és Dracula női megfelelőjével, Janza Katával, aki szuggesztív jelenlétével mindvégig uralja a színpadot. Ha a ritmus nem is a szerelmes tévésorozatoké, a lélektani hitelesség mélyrepülése és a világ működésének végletes dipólusossága annál inkább. Jók vannak és rosszak. És a rossz klasszisokkal „jobb”.

Nem szeretnék ötleteket adni a szerzőknek, de igazán megpiszkálhatták volna: kicsoda ez a „fehér egér”, ez a minden eleganciát és tartást nélkülöző társalkodónő, aki hirtelenjében a ház új úrnője lesz? Valóban szerelmes Mr. de Winterbe, vagy csak szabadulni akar dúsgazdag munkaadójától? S mi bújik meg valójában ennek a meggyötört Winternek a lelkében? Frusztrálja, hogy egy olyan jó nő, mint Rebecca, undorodott tőle, és csalta fűvel-fával, még a tulajdon unokafivérével is? A Hitchcock-filmélményünkből ideig-óráig betömködhetjük a tátongó lyukakat, felturbózhatjuk az egydimenziós személyiségeket, s megpróbálhatjuk felérni ép ésszel, miként lehetséges, hogy ez a csiszolt modorú arisztokrata dzsentlmen ripsz-ropsz beleszeret a zsákruhás, alázatos társalkodónőbe, hogy versenyt énekel vele a szerelemről, aztán meg jószerével magára hagyja a Manderley-ház új asszonyaként. A Lévay Szilveszter–Michael Kunze alkotópáros keze nyomán kelt alkotmány léket kap, éppúgy, mint a mi démoni Rebeccánk vitorlása. S bár a Müller Péter Sziámi tollalta szerelmi bukolika közhelyóceánjába fulladunk, a nézők az imbolygó bóját is örömmel díjazzák, amennyiben fülbemászó dallamokra „tombol” a titok. Még jó, hogy Janza Kata olyan megátalkodottan jó ellenpólus. A szerzők bele-beleollózzák a musicalbe a Hitchcock-film erényeit – a rejtély kibontásának végletekig vitt késleltetését, Mr. Winter „bűnösségének” lélektani drámáját, a kísérteties hangulatot –, de vízihullák szellemeiből még musicalbőrbe öltöztetett thrillerben is megárt a sok. Hogy lehet bármit komolyan venni, ha gótikus vámpírtörténetbe illő csillár lóg a plafonról és szabadnapos múmiák diszkóznak a foncsorozott-tükör keretben?

A Rebecca legfőbb problémája mégis az, hogy udvariaskodik a nézői ízléssel és pénztárcával, nem vállalja fel a történetből logikusan következő, kevéssé romantikus aspektusokat. Olyan, mint egy túlontúl szép nő: kecses itt, kedves ott, csak épp nincs karaktere. A szerzőpáros szórakoztatónak, minimál-drámaiságúnak, kicsit borzongatónak elképzelt musical-ideállal dolgozott, így nem csoda, ha a rendező (Béres Attila) részéről a szofthorrorisztikus szolgahad, a mobil lépcsősor, a csillár, illetve Janza Kata tömött vállú ruhája s fokhagyma-kontya a legnagyobb „bevállalás”. Szulák Andrea (Mrs. Van Hopper) nagyszerű, a második felvonás farsangi jelenetében ellenállhatatlan, mint New York-i Szabadság-szobor, s Bálint Ádám Jack Fawellje is tenyérbe mászóan szemtelen dendi, de jeleneteik harsány kabaré-jellegüknél fogva nem illenek a Rebeccába. Szabó P. Szilveszter remekül, kicsit talán Humphrey Bogart casablancás ballonkabát-sármjából oldja meg Mr. de Winter figuráját. Szinetár Dóra pedig hitelesen cseperedik szolgalelkű senkiből nővé, de Rebecca még úgy is ezerte „nőbbnek” mutatkozik, hogy rég a tenger fenekén pihen. Talán ha a szerzők kedvelnék a disszonáns hangokat, születhetne egy izgalmas – és, megeshet, kevésbé látogatott – előadás. Így azonban a Rebecca két frusztrált ember mentsvárkeresésének unalmas, szerelemmé plasztikázott története csupán.