Árulkodó helyzet a kapcsolatukról, aminek bár így hivatalos köteléke megszakad, ők _nem válnak el egymástól_ – bár mindent megtesznek, hogy ez megtörténjen. A férfinek egy ideje már van egy barátnője, fülig szerelmes. Aztán otthagyja, és lesz másik, aztán megint. A nő pedig iszik és magányos. Néha találkoznak, számon kérnek egymáson dolgokat, összevesznek, a feleség lekési az ex-anyósa temetését, mert csatakrészegen egy másik ravatalra sikerül bekóvályognia, aztán az egyik karácsonykor lefekszenek egymással. Azzal az indokkal, hogy a nő megsajnálta a férfit, aki ezután – illetve még két vécén lefolytatott kaland után – eltűnik több, mint egy évre. Majd felbukkan, amikor Amy épp hozzá akar menni Davidhez, Michael legjobb barátjához, aki mindennek elmondja a nő előtt, csak hogy ne kövesse el "élete legnagyobb baklövését". Amy időközben leteszi az italt és rádöbben arra is, hogy bár Michael csak vádaskodik, igaza van.

Rengeteg patthelyzet, rengeteg elrontott lehetőség, rengeteg ki nem mondott érzelem, a belőlük fakadó idegesség, frusztráció uralkodik a színpadon. Mezei Zoltán rendezésében mi is az előadás _részeseivé válunk_. Michael analízisre jár, aminek szótlan hallgatóját mindig közülünk választja ki – mindig mást, hiszen soha sem segítünk –, Amy pedig a névtelen alkoholisták klubját látogatva beszél hozzánk, de így se tudunk sok mindent tenni.

Ez a megoldás nagyon találó: sehol, semmilyen körülmények között nem tudunk tenni az ehhez hasonló dolgok ellen – csak nagy ritkán. Nem véletlen részünkről a sok nevetés. Ami nem csak annak köszönhető, hogy némi élccel és önkritikával tálalják a kívülről meglehetősen képtelennek tűnő jeleneteket, hanem annak is, hogy ezek során jócskán adódik lehetőségünk magunkra ismerni, és ez nem csak az alapvetően tényleg valóságos szituációkból – nem kell ahhoz elváltnak lenni, hogy valaki elkövessen hasonló ostobaságokat, mint a szereplők –, hanem az intim fogalmazásmódból is adódik.

Kalmár Zsuzsa és Ralbovszki Csaba nem teketóriázik a karakterek megrajzolásával. Mindig pontosan érzik, hogy mikor lehet hangsúlyosan karikírozni egy-egy pillanatot, és mikor kell inkább visszafogottabban, befelé építkezni. De játékuk igazából nem külön-külön – bár karaktereik egyértelműen és élesen ki vannak dolgozva –, hanem együtt a legkifejezőbb. Történik bármi, a két színészről egész egyszerűen lesüt, hogy Amy és Michael aggódnak egymásért és szeretik a másikat – még akkor is, ha nem mondják ki, ott van a levegőben –, és ennek a megfoghatatlan légkörnek a tükrében érdekes és izgalmas az, ami előttünk történik.

Persze a sokévi huzavona után sincs megoldás. Az előadás is szerencsésen nyitva hagyja a kérdést; nincs sokkolóan tragikus örök szakítás és romantikusan optimista újraházasodás se. Így ránk marad válaszokat keresni, nem is elsősorban arra a kérdésre, hogy ez a két ember miért szerette egymást - az a mi szempontunkból most abszolút mellékes - hanem inkább arra, hogy a mi házunk táján vajon hogy van ez a dolog? Bennünk például van annyi szeretet és önzetlenség, hogy elfogadjuk, hogy ha a másik más útra téved? El tudnánk _engedni_, ha az lenne neki a jó?

_(Az írás a 2011. június 20-án a Kisvárdai Fesztiválon látott előadás alapján készült.)_