A _Titus Andronicus_ Shakespeare egyik legvéresebb és legbrutálisabb darabja: csonkítás, nemi erőszak, kannibalizmus, vérfürdő, bosszú, megalo- és hatalommánia egyaránt hétköznapiként jelenik meg benne, ezekből Botho Strauß átdolgozásában is maradt szép számmal, annak ellenére, hogy a _Meggyalázás_ címet viselő verzió sokkal lájtosabb és emberközelibb, amely érezhetően a lélektanra koncentrál. Mindazonáltal a zsámbéki erdő-színpadi átdolgozás könnyedén össze tudja zavarni a nézőt, bizonyos dramaturgiai hiányosságoknak köszönhetően (dramaturg: Korpič Gertrud). Az előadás mellőzi az összetett és átgondolt emberi indíttatásokat - állapíthatjuk meg, annak ellenére, hogy a darab pont arra igyekszik koncentrálni.

Addig talán egyértelmű minden, hogy a császári címért viaskodó rómaiak közül Titus lemond Saturninus javára a koronáról, aki cserébe asszonyául a hadvezér lányát, Laviniát választja. Igen ám, csakhogy a lány foglalt, olyannyira, hogy harcba is szállnak érte, s Titus, bizonyítva hűségét, ledöfi egyik fiát és visszahozza Laviniát az újdonsült császárnak, aki ekkorra már új feleséget talált magának, az ellenséges gótok hadifogoly királynőjét, Tamorát. Aztán jön a darabolás: megjelenik a színen az érzéketlen mór, Tamora szeretője, őket Lavinia szerelmi légyotton kapja, de még mielőtt beárulná őket apucinak, a császárné fiai veszik őt kezelésbe – némi szexuális leápolás után fizikailag is leápolják (levágják a kézfejét, kimetszik a nyelvét és nemi szervét is megcsonkítják). Az egyik fiú megbánja tettét, és szerelmi kárpótlásban akarja részesíteni Laviniát, az apja nem bírja elviselni megcsonkított lány látványát, így bosszút esküszik, közben Tamora fekete fiút hoz világra, akinek még pislogni sincs ideje, apjával együtt kivégzik Titus emberei. Saturninusszal nem kell leszámolni, van olyan szerencsétlen, hogy végez saját magával, Tamora viszont rideg és kegyetlen bosszúban részesül: csak azután kapja meg a kegyelemdöfést, hogy eszik a fiaiból készített pástétomból.

Lucie Málková rendezésében így is maradt jócskán a brutalitásból, de hiába a szofisztikált verzió, ha a mészárlások helyére belépő, elvileg emberi indíttatásokat bemutató jelenetek _nincsenek kidolgozva_. Érthetetlen, hogy - az evidenciákon túl - Titus miért akarja, hogy öngyilkos legyen a lánya, akit illetően nehéz feldolgozni azt a pálfordulást, hogy a kezdeti szemétkedősből egyik pillanatra a másikra ártatlan, szende-szűzzé lesz, és nem vágyik a bosszúra. Azt sem igazán lehet tudni, hogy Titus Andronicus miért vár a bosszúval. Ugyanakkor vannak nehezen elhelyezhető jelenetek is (például, amikor a csonkítás után Lavinia fejében vagyunk).

A szöveg kidolgozottsága helyett sokszor inkább a _forma_ kerül előtérbe, ami kétségtelenül izgalmas - de megoldásai ugyanennyire vitathatóak is. Bizarr érzés halálraítéltként besétálni egy árokba, bezárva lenni egy sötét veremben (amit az alkotók Nagy Zsolt közreműködésével nagyon jól kezelnek – a színész alaposan körbeérdeklődik, vannak-e köztünk klausztrofóbiára hajlamosok) vagy fogyasztani a játékszabályok alapján emberből készített pástétomból. Mindeközben a jeleneteket rengeteg ötlet és kreativitás színesíti, vállaltan színházi előadásban vagyunk (folyamatos kiszólások, reakciók kísérik a jeleneteket), és ez a fajta kifejezett játékosság nagyban hozzásegíti a nézőket ahhoz, hogy elfogadják: igazából kísérleteznek velük. Bár sokszor _önmagában_ a forma jelenti azt, amit a jelenetnek kellene kiváltania (ilyen például az árok frusztráló szorultsága), a színészek által folyamatosan tartott kontaktus és a nézők kimért, feszes keretek között való kezelése-vezetése ezt elfogadhatóvá teszi.

A forma kidolgozása viszont láthatóan rengeteg energiát von el a színészektől is. Ezzel együtt ötletek és karakterjegyek gyakorlatilag folyamatosan megjelennek a játéktéren.

Terhes Sándor Titusa rideg és elmélyült, de érezhetően hiányoznak belőle a belső indíttatások, az a válság, amit a császárban való csalódás okoz neki. Katona László agresszív, korlátlanul korlátolt Saturninus, aki nem hagy kétséget afelől, hogy van olyan szerencsétlen, hogy véletlenül fejbe lövi magát – mégis meglepő. Tóth Orsi megkérdőjelezhetetlen természetességgel teremti meg a gonosz és kegyetlen, valamint az ártatlan és vágyakozó Laviniát, azonban a kettő között nincs semmilyen átmenet. Gubík Ági egyszerű nemi ösztönné redukálja Tamora minden indíttatását, azonban az a komplett zsámbéki erdőt beteríti. Nagy Zsolt céltudatos és határozott Aaron, Tóth János Gergely a csonkító fiú szerepében igyekszik egyensúlyba hozni a benne dúló brutalitást, illetve azt, hogy úgy érzi: gyöngéd szerelmi kárpótlásban kell részesítenie Laviniát, mert megnyomorította az életét

Afelől viszont ne legyen kétségünk, hogy ami itt történik, nemcsak formailag, de tartalmilag is nagyon _mai_. Két és fél órával ezelőtt egy kisfiú (Orbók Áron) kereste anyukáját, nem találta, úgyhogy velünk tartott. Beszállt a játékba, időközben megölték, szerepet váltott. A zárómészárlás után pedig felkapja a császári babérkoszorút. Miért is ne? Ilyen hektikus hatalmi játszmát – ami a máról igyekszik számot adni – ő is le tud vezényelni. Szerencsére az _ő kezére még_ rácsap az anyukája.