A Pécsi Szabadtéri Játékok színpadára a Káptalan utcai szabadtéri színpadra igazából nem kerül semmi extra, csak Ray Cooney és John Chapman bohózata, a Duplafoglalás van kidolgozva, színházi eszközök használatával, színészek tolmácsolásában. Méhes László rendező ugyan nem béleli ki a szituációkat különleges játékokkal, egyedi ötletekkel, nem csavargatja a történetet, és eszébe se jut a műfaj konvencióit felforgatni, viszont úgy csapja le a helyzetek adta labdákat, úgy használja ki a darabban rejlő poénokat, hogy közben azt érezhetjük: egy vérbeli komédiát nézünk - és nem gatyaletolást vagy a mi elképzelt igényeink gátlástalan kiszolgálását.

Azt látjuk karikírozva, eltolva a szélsőségek felé, de mégis működőképesen, hogy emberek hogyan kavarják össze a saját magánéletüket, jellemzően félreértésből, unalomból, féltékenységből és sivárságból. Hősünk, Philip Markham békésen tengeti megszokott hétköznapjait – amit három hónapja állandóan megzavar a felújítás miatt kényszerűen folyton ott-tartózkodó Alistair Spanlow, általa csak melegburkolónak nevezett dizájner –, mígnem egy este úgy tervezi, hogy feleségével elmennek egy összejövetelre. Nem kell több Mike Lodge-nak, Philip társának – egy mesekönyvkiadójuk van –: kapva kap a lehetőségen, és kölcsönkéri barátjától a kérót az estére. Előtte épp ugyanezt teszi Linda, Mike felesége - csak ő Joannánál, Philip feleségénél ügyeskedi ki a liezonhoz elengedhetetlen lakást. (Tehát _pont ugyanazt_ és _pont akkorra_, mint a férje...) És ha már a lakberendező hónapok óta ott tölti minden napját, akkor ezen a csodás üreslakásos estén – hiszen mindenki mindenki háta mögött szervezkedik – miért ne látogathatná meg Sylvie-t, a német szobalányt az úrnője tojás alakú ágyában?

Nem meglepő, hogy ezután az jön, hogy ezen a szép estén mindenki találkozik a másikkal, és kitör a félreértések, menekülések és bújócskák soha véget nem érő káoszmasinája. A darab azért ennél váratlanabb elemeket is hordoz, hiszen időközben felbukkan egy jól bevált bohózati kellék, egy szerelmes levél is – természetesen illetéktelen kezekben, már amennyiben egy nőnek íródott vallomás a felszarvazni vágyott férj kezében annak tekinthető. Igazából ez sem egészen így van, és a féltékenységi viszály is valahol egészen máshol és máshogy hajtja az őrületbe kiszemeltjeit. Így a felfokozottság nem forróvérűségben és hatalmas érzelmekben ölt testet, hanem bennünk, nézőkben, amihez a színészek segítenek hozzá.

Besenczi Árpád mindvégig mértékletesen poentíroz a kezdetekkor még poros, szürkeegér-jellegű Philip szerepében, aki aztán az események sodrában újra megtalálja a felesége iránt érzett vágyakozást. Míg Besenczit a kezdetekkor a visszafogottság, addig a Henryt alakító Sághy Tamást az energikum, a remekül adagolt, kardélen táncoló, túlzó viselkedés határozza meg, ami – köszönhetően a kitartó és következetes lendületnek – egy pillanatra sem fordul át ripizésbe. Így Philip és Henry valóban egy párost alkotnak, Besenczi és Sághy remekül turbózzák egymást a színpadon. Stubendek Katalin Joannája visszafogott és elhanyagolt, de mindenképpen szerető nő, aki még akkor sem tudja igazán megcsalni a férjét, amikor az egy hisztis őrültté változva kidobja őt. Vidákovics Szláven az enteriőrbe és annak színvilágába beleszorult lufi-dizájner, Györfi Anna Lindája abszolút természetesként kezelve a félrelépést erőszakolja ki magának a lehetőségeket, Lipics Zsolt pedig kellemesen és sejtelmesen modoros, misztikus öltönyös-hódítónak tűnő, de igazából balfácán Tristan, aki stílusával egyedi és üde jelenség a színen. Mindegyik színész precízen találja meg és aknázza ki a szituáció adta lehetőségeket, amiben valószínűleg nagy szerepe van a rendezőnek is.

A mindehhez társított barna és pasztellszínekkel szürkített, klasszikus díszletet (tervező: Rózsa István) ugyan indokolja Philip már-már legendássá hangsúlyozott avítt ízlésvilága, de ez a látványvilág valójában egy köztes megoldás. Tökéletes funkcionalitása mellett konzervatív és nem éppen eredeti - ez persze valamennyire jellemzi a Philipet, de a díszlet bátortalan is, hiszen _mindssze_ egy teljesen szokványos hátteret akar biztosítani az egyébként remek komédiához.

Aztán valahol a második felvonás közepén jön egy pont, amin túl már csak a megírt szituációk dolgozzák meg az ember rekeszizmait, hiszen a színpadra nóvum már nem kerül. Méhes biztos konstrukciót épített, ami így viszont nem képes újat mutatni egészen a legutolsó pillanatig. Viszont öröm az ürömben – és örömre jócskán akad lehetőség –, hogy eddigre a színészek bepörgették annyira az előadást a kis gegekkel – amik között bár a finnyásabbak számára akadhat véleményes, de ők sem fogják ezt szóvá tenni, mert tényleg minden poén a megfelelő köntösbe bújt –, hogy könnyedén átadjuk magunkat a szituációs káoszban kiteljesedő bohózatnak. Ekkor már boldog-boldogtalant neveznek mindenfélének, csak hogy sikerüljön valahogy mindenkinek jól kijönnie a dologból. Nem titok egy pillanatig sem, hogy ez sikerül – ahogy az előadásnak is könnyedén felülkerekednie az időjárás okozta nehézségeken. Ezek a fránya körülmények, amik különösen akkor nagyon mulatságosak, ha mi teremtjük őket: hogy egy kicsit meneküljünk, hogy egy kicsit félrelépjünk, hogy egy kicsit kiéljük magunkat. Atom.