Znamenák István ezt a kettősséget láthatóan észreveszi, de kezelésére már nem vállalkozik, sem dramaturgiailag, sem egyéb módon nem próbálja elfedni a két felfogás közti különbséget, amelyet nem is reflektáltat egymással (hacsak magát a jelenséget nem vesszük annak). A férjkeresés és megcsalások habcsókos gúnyrajza így gyakran szimpla szólóvá vagy duetté minősül át, megmaradva önmagáért, a kontextustól szinte teljesen függetlenül. Ezek a részek értelmileg, érzelmileg és kreativitásban is deficitesek, megmaradnak a szimpla történetmesélés szintjén, és a szép hangon kívül nem nagyon indokolható jelenlétük. Ugyanis Herczenik Annának (Hanna, az özvegy) egyértelműen nagyon szép, képzett hangja van, de nem tűnik szerencsés felfogásnak az operettdalok operaáriába való transzplantálása, főleg úgy, hogy a komolyan vett teátrális színjátszás nehezen tartható ebben a kedvesen gunyoros közegben, még azzal együtt is, hogy Kóbor Tamás (Rosillon) személyében lelkes partnerre talál. Duettjükben minden benne van, amiért az operettet porosnak, és avíttnak szokta titulálni a nagyérdemű. Ennek szöges ellentétét, és a valós rendezői irányvonalak vélhető lenyomatát mutatja Némedi Árpád (Njegus) parádés önálló műsora, aki a számító, kisstílű közszolga szerepéből remekbe szabott magánszámokat produkál, de kellemes színfolt a Fándly Csaba (Brioche), Lecső Péter (Kromov), Takács Géza (Prisiæ) alkotta pszeudohazafi politikustriász, és vezetőjük, a már kissé bolond, vén kecske nagykövet, Zéta Mirko báró (Kőrosi András), valamint a matrózok, a terroristák és a komornyik. Az átmenetet Bakos-Kiss Gábor képviseli Daniloviæ Danilo gróf szerepében, aki végig operettet énekel, egyben megpróbál kapcsolódni a fő csapásirányhoz, ám sajnos ez partner nélkül kivitelezhetetlennek bizonyul.
Ez A víg özvegy leginkább akkor él, amikor nem énekel, pedig akad példa ennek az ellenkezőjére is, amelynek valódi formáját jól jelzi a harmadik felvonás Njegus-Daniló duettje, ahol az addig főként andalító Lehár-dalok életre kelnek, a koreográfia (Bodor Johanna) eredetivé lesz, a szöveg pedig a maga valójában cseng, ahogy színész és énekes is termékeny szimbiózist alkot. (Ekkor akaratlanul is felsejlik az operett megújításában hathatósan közrejátszó kaposvári iskola.) És ilyen pillanatok kétségkívül vannak, elő-előbukkannak az előadásban, és elvitathatatlan a sok kis ötlet, amely végigkíséri az egész pénzszerzési kálváriát, de a disszonancia meggátolja A víg özvegy kiteljesedését. A választ a két irány között pedig majd meghozza az, hogy kire is emlékszik még három nap múlva a közönség: a taton magában éneklő főhősnőre, vagy a fél mozdulattal nyíltszíni tapsot besöprő „untermannra”.