Éppen ezért jelent egy biztos pontot a Gyulai Várszínház és a Forte Társulat előadásának színlapja, amely "komédiaként" jelzi elmesélni a drámát, amely erre – is – lehetőséget biztosít. Ugyanis ez az a Shakespeare-darab, amiből elég nehéz "klasszikus" előadást létrehozni (jó sok húzás kellene hozzá), annál érdekesebb lehet a dolog egy határozott szerzői (rendezői) olvasatban, amely eldönti, hogy a szöveg sok-sok lehetséges arcából melyiket építi fel előadásában az alkotó. A "komédia" műfajmegjelölés határozottan mutat egy irányt.

De ez az irány csupán a színlap elolvasásáig tart. Hiszen komédiának nevezhető-e olyan produkció, amelyben a nevetésre ingerlő pillanatok száma az ember egyetlen kezén megszámolható? Mindazonáltal Horváth Csaba rendezése érezhetően törekszik a groteszk elemek felvonultatására, ám az anyag túlnő e szándékon (vagyis a groteszk pillanatok _önmagukban_ lesznek groteszkek), és egyszerűen nem jön létre az a kontextus, amelyben ezek a gesztusok érvényesülnének.

Ez nem jelenti azt, hogy ne zajlana nagyon komoly energiákat mozgósító alkotói és előadói munka. Szinte hihetetlen az a sokoldalúság, amellyel Horváth Csaba társulata – László Zsolttal, Herczeg Adriennel, Tompos Kátyával, Vati Tamással és egyetemi hallgatókkal kiegészülve – szembesíti a nézőket a Gyulai Várszínházban. A fizikai színház hol jó mozgást, hol kifejezett akrobatikát igénylő prezentációja mellett ezek a színészek jellemzően értelmezőn és értelmesen mondanak szövegeket, muzsikálnak (Matkó Tamás a színészek által előállított hangokból, zajokból, zörejekből szinte önálló zeneművet alkot), koordinációs képességük egyszerűen zseniális, és nem túlzás azt mondani, hogy elképesztően együtt vannak. Ezen belül is érdemes kiemelni Andrássy Máté munkáját, aki talán a legsokoldalúbban képes megmutatkozni, elsődlegesen a "bolond" (bölcs bolond, sőt, bohóc ő, ha már) Thersites szerepében: a szigorú mozgáskoordinációból egy pillanat alatt vált szertelen bolondozásba, eltartott, elidegenített közlésmódból a közönséggel kapcsolatot építő közvetlen kommunikációba. Valódi paródia tárgyává teszi a bumfordi Ajaxot - s ehhez egy jól parodizálható Ajax is akad, Simkó Katalin alakításában. Jól érvényesül László Zsolt fanyar humora, keserű komédiázása, szomorú bohóca is, bár kérdés marad, hogy miért éppen jakuzának látszik. Kiváló Krisztik Csaba Troilusa: minden szava, mondata gondolataiból fakad, egyetlen folyamatosan szikrázó gyújtópont a színpadon, s még rokonnak is érezhetjük, hiszen ugyanúgy keres és tanul, mint mi, akik a nézőtéren ülünk. Csak míg ő folyamatosan jut valamire, mi az előadás előrehaladtával éppen hogy elveszítjük, miről szeretne szólni az, amit látunk.

Ugyanis Horváth Csaba nem saját értelmezését keresi a műben (az a forma, a Forte valóban sajátos és egyedi nyelvezete), hanem minden szintjét meg szeretné mutatni, ami egyrészt tiszteletre méltó szándék, másrészt azonban olyan vállalás, amivel óhatatlanul zavarossá válik minden. Ugyanis az előadás ötletelni kezd – egy adott pillanatban jól működő jelet talál valaminek a kifejezésére, ami a következő alkalommal már mást és másként jelent, vagy épp nem jelent semmit. (Az, hogy kékben és pirosban vannak az egyik és a másik oldal alakjai, az rendben van – az előadás piros vagy kék "emotikonokkal" többszörözi meg a szereplőket. De Herczeg Adrienn egyetlen gesztus miatt visel az egész előadás alatt kívül kék, belül piros szoknyát, ami legalábbis zavaró. S miért van fehérben – miért épp fehérben? – Achilles és Patroclus?) Aztán nem lehet eldönteni, kiről, miről, kinek és miért szól ez az előadás. Annyiféle tónus, hangsúly, formai megoldás van jelen, hogy egy ponton túl elfárad az ember, és lemond a követéséről. A kommunikáció-elmélet haladéktalan információközlésnek nevezi azt, amikor az egymást sűrűn követő sok eltérő közléstől a befogadó elfárad és "kikapcsol" – itt valami ilyesmi történik, nem egyértelmű, mi mihez kapcsolódik, melyik szinten és miért. (Erre is van válasz: ilyen a darab csakhogy ez nem indokolja, hogy előadást készítsenek belőle. Egy dráma rejtélyeinek kérdéseit _meg kell mutatni_, nem érdemes további rejtélyeket alkotva fokozni a bonyodalmat.) Lehet, hogy kiválasztva a darab bizonyos szálait egészebb előadás születhetett volna – de a vállalás ennél nagyobb volt.

A produkció egyszerű fizikai közegként kezeli a Gyulai Várszínház egyedi terét, igazából tudomást sem vesz arról, hol és hogyan játszódik. Holott egy szabadtéri előadásnak valami módon számolnia kellene a saját terével, hiszen oka kell, hogy legyen annak, ha valami nem a Trafóban (ami ezen előadásnak egyébként természetes közege lenne), hanem a gyulai várban játszódik, és nem jó, ha erre a válasz mindössze az, hogy "ők a koprodukciós partner". A Forte Társulat tavaly a Hamlettel (Zsótér Sándor sajnálatosan kevés előadást és még kevesebb érdemes reakciót kiváltó rendezése volt) bemutatta, hogy képes teljes értékű drámai produkcióra, most hangsúlyosan ehhez járulnak a rendszerbe foglalt mozgás- és zenei elemek (amelyek önmagukban kétségkívül működő jelentéshordozók). Ha a következő előadás ezek szintézisét hozza, az örömteli – és alkotói oldalról megmagyarázza az előadás szándékait is. Ám ezzel a provizórikus eredménnyel együtt is a Troilus és Cressida előadásából hiányzik sok-sok miért. Persze van megoldás: lehet mondani, hogy "költői színház", az valami roppant progresszív dolog, amiben minden úgy van jól, ahogy van. (Mintha egy versről ne lehetne eltérő véleménye az embereknek.) Horváth Csaba és társulata azonban remélhetőleg nem a költői színház útját választja.

_(Gyulai Várszínház, 2011. július 9.)_