Ahhoz, hogy az 'U' alakú nézőtér által teremtett közeli és intim térben ne egy két és fél órára rúgó, teljes terjedelmében a nézők figyelméért tehetetlenül rúgkapálódzó Rómeó és Júliát kelljen végigülniük a különleges elhelyezkedéstől megilletődött kíváncsiskodóknak, az alkotók kivonatosra húzták a drámát. Szereplők, jelenetek, monológok tömkelege hullott porba azért, hogy ebben a játékos, már-már baráti térben mindenkihez könnyedén eljusson a két szerelmes története. A fontosabb és ismertebb szálak és jelenetek természetesen megmaradtak – és valami ilyesmi is lehetett az átalakítás során a főbb szempont, legalábbis ez tűnik ki az előadásból.
Ez a szándék – a fiatalokhoz közérthetően és könnyedén eljuttatni a dráma _lényegét_ – mindenképpen üdvözítő. De mi is ez az előadás tulajdonképpen? Egy kicsit túlhangolt, egy kicsit harsány, a színházi nyelvet csak foltokban használó, inkább mesélő jellegű, azonban a nézőkre mindvégig számító és igényt tartó, teljes mértékben jó szándékú produkció, ami igazából alkalmas arra, hogy kedvet kapjanak a diákok a színházba járásra - de annál többet csak nagyon esetlegesen ad. Ugyanis nem csak az deríthető ki nehezen az előadásból, hogy minek a mentén húzták meg Shakespeare művét, hanem az is, hogy mit szerettek volna elmondani annak kapcsán.
Mindeközben minden elem azt hangsúlyozza, hogy ez itt és most, közöttünk játszódik. Díszlet nincs - illetve mi és a játszók vagyunk a díszlet, meg néha a székekből kialakított ágy, vagy koporsó. A jelmezek hol teljesen általános fekete-fehér, ünneplő szerű ruhák (Lady Capulet, Júlia, Dajka), hol teljesen hétköznapi öltözékek (Rómeó, Mercutio, Benvolio). Az a pár kellék pedig, ami előkerül a jelenetek során, csupán jelzésértékű. Paris szövegeit és cselekvéseit úgy húzták ki teljesen a darabból, hogy szerepét megtartották. Paris egy képkeret, arcképét pedig minden előadás alkalmával egy másik néző kölcsönzi – akit éppen kiválasztanak a szereplők (a nézett előadáson éppen e sorok íróját). Az ezzel való játék sincs pontosan kidolgozva, nincsenek kihasználva a lehetőségei, és néhol tán el is van túlozva. De nem kell félnie senkinek, aki éppen Parist "alakít", hiszen az alkotók szándékai soha nem hágják át a játékosság kereteit, amitől viszont nekünk, nézőknek is kedvünk támad részt venni benne.
Leginkább a szereplők alakja és motivikája esik áldozatául ennek a szándéknak. Igaz ugyan, hogy minden karakterre akad legalább egy ötlet, vagy valamiféle elképzelés (például Resetár Dániel kangörcstől trippelő Mercutiója, Arany-Szabó Irén időszakosan házsártos Dajkája, Hernádi Szabolcs lánglelkű, ám olykor túlságosan is merev és görcsös Rómeója), de ezek - jelenetenként váltakozva - hol túl harsányan, hol pedig egyáltalán nem fejeződnek ki.
A történet megállíthatatlanul tart a vég felé, amit ugyan Quintus Konrád, a moderátor (és Escallus herceg) néhol megakaszt figyelemfelkeltésként, de azt a színlapon szereplő kritériumot, miszerint "a nézőkkel közösen megvitatnak bizonyos kérdéseket, vagy a színházi jelrendszer érdekességéit fedezik fel", minden jó szándék ellenére sem sikerül teljesíteni. Nem véletlen: ugyanis nem nagyon akad olyan színházi jelrendszer, amit közösen vitathatnának meg nézők és alkotók. Bár ezt nem sikerül elérni - a történet a forma fölé kerekedik –, azt viszont vitán felül igen, hogy az ember kedvet kap a színházhoz.
_(Shakespeare Fesztivál, Gyula, 2011. július 11.)_
