Yang Jung-Ung rendezése egy, a feliratozón olvasható előzetes után – miszerint hogyan kapcsolódnak a Szentivánéji álom szereplői a keleti istenekhez – szívritmusszabályzó dobritmusok kíséretében füstös, körtáncos szellemidézésszerűvel indít, de már a szereplők első gesztusai is jelzik, hogy valójában nem várunk semmiféle transzcendens alászállásra, ez sokkal inkább "csak" egy játék része, egy olyan játéké, ami ízig-vérig profi és igényes szórakoztatást ígér a nézőinek Shakespeare művének kapcsán, amelyből átdolgozott és újragondolt jelenetek maradtak meg a produkcióban. A mesterembereket teljesen mellőzve a négy szerelmes, valamint a szellemek kerülnek a középpontba, de ők is teljesen más aspektusból.

A főszereplők a dokkabik, különleges keleti démonok, akik mindig valami galibát okoznak: mindent összekavarnak, mindent kiforgatnak és állandóan valami csínyen törik a fejüket – leginkább A Maszk című képregény címszereplőjéhez, Loki, a viking isten maszkját viselő, zöld arcú, zabolátlan, furcsa hőshöz lehetne őket hasonlítani. Oberon (Gabi), Titánia (Dot) és az erdő szellemei ilyen csintalan démonok, Puck (Duduri) is, sőt, ő egyből kettő is. Hermia, Heléna, Lysander és Demetrius pedig szerepet tévesztett és cserélt ősi erők megtestesítői, akik már eleve össze-vissza vannak belezúgva a másikba, amit csak még jobban megkavar a "véletlenül" célpontot tévesztő Duduri, és Gabi mellett – aki a vaddisznóvá változtatott Ajumiba, egy gyógynövénygyűjtő asszonyba zúg bele – a szerelmeseket is behinti a varázsnövénnyel.

Önmagában már az is különleges, ahogyan a társulat összeköti Shakespeare darabját a keleti mondákkal, könnyed, szórakoztató szituációkon keresztül szinte eggyé dolgozva azt össze. De igazán ennek a tálalási módja teszi különlegessé a produkciót. És ezalatt nem a nó és egyéb keleti színházi eszközöket ötvöző sokszínű formavilágra kell gondolni, hanem az előadásmódra. Arra, ahogyan a színészek minden apró kis porcikájukat megmozgatva és átadva a dokkabik örökmozgó virgoncságának önazonosan léteznek a színpadon. Teszik mindezt olyan fizikai állóképességgel, egy pillanatig sem kreált életkedvvel körítve, hogy az egyébként túlzásnak tűnő közönséggel való játék, az egymással való kötözködés is minden kétséget kizáróan az előadás részévé tud válni. Kiemelendő közülük Sang-bo Kim és Jung-Yong Jeon Duduri-kettőse, amely nem csak játékban, hanem fizikailag is eggyé válva teremti meg az előadáshoz szükséges miliőt, minden szélsőséges mozdulatot természetessé téve. S kiemelkedő A-Young Jeong, aki Ajumiként látható: életkorát meghazudtolva képes felvenni a versenyt a Dudurikkal. Az egész társulat játékából, mozgáskultúrájából és zenéléséből úgy sugárzik ez a fajta földöntúli erő, hogy annak minden pillanata igaznak tűnik. Néha azonban még ez az energia sem tudja elnyomni, hogy sok jelenet fölöslegesen van nyújtva. Bár a színészek részéről szigorú, kitöltött keretek között tartják az előadás szórakoztató jellegét, a szövegek néha túllépnek ennek határain.

Persze itt nem csak egyszerű, mindössze önazonosan kivitelezett szórakoztatásról van szó – ami egyébként külön nekünk is szól, hiszen egy-egy fontosabb momentumnál a szereplők magyarul szólalnak meg. A dél-koreaiak úgy szereznek nekünk pár kellemes, megmosolyogtató percet, hogy közben egy kis keleti kultúra és színház-gyorstalpalóban is részesítenek bennünket. Ez pedig kifejezetten hatásos, hiszen a végére nem csak tudjuk, hanem már érezzük is, hogy a keleti világban igazából nincs semmiféle humbug. Sőt, talán még szeretnénk is magunknak pár dokkabit, hogy alkalomadtán megtréfáljanak minket valami agyamentséggel. S akinek jutott az előadás alatt szerteszórt világító karkötőkből, hazavihet magával egy kis dokkabit. Sőt: akinek nem jutott karkötő, az is. Vagy ha házidémont nem is, jókedvet mindenképpen.