Szabados Mihály, Péter Kata
Ebben a játékban (mármint a valódiban, nem a mutatottban, de még mindig az előadáson belüli játékról szólva) talán a legkevesebbet megszólaló nagymama a legkifejezőbb: monoton, protokollszerű ténykedés, csak akkor avatkozik be egy mondattal, elküldve a fiúunokát tejért, amikor éppen kibukna a probléma. S mintha az egész előadás eköré lenne szervezve: csak ki ne kelljen mondani, mit gondol valóban az ember. Legyen idő feldolgozni – értsd: időt hagyni az elfedésre, a hazugságra – mindig mindent, ez a lényeg. Aztán ez is történik – anya beleadja a mondandó szavakat az apa szájába, és ez elég ahhoz, hogy becsapja magát. Legalább a következő reggelig.
A Horgas Péter tervezte seszínű-átlátszó lakás sokat elmond az előadás alapkoncepciójáról, s a testközeliség (a szereplők érintésközelben vannak, a nézők alkotják a falakat, itt nem csak füle, de szeme is van a falnak) igen intimmé teszi a közeget. Dömötör alapvetően ki is használja a tér adta lehetőségeket, ám az előadást nem sikerül stílusegységben tartani. Az R. D. Laing pszichiáter irodalmi munkássága alapján elkészült produkció néhol nagyon pontos lélektani rajzot fest, néhol részletgazdagon realista jelleget ölt, máshol viszont elnagyolt, már-már abszurdba hajló. S ez a három megközelítés nagyjából a három párra vetíthető. Péter Kata és Szabados Mihály minden meghittséget nélkülöző, önmagában rendkívül bizonytalan, egymás felé zárt, érzelmektől mentes, kényszerhazugságokra épülő, kölcsönösen önzésen alapuló apa- és anyafigurája gondosan mutatja meg a két elveszett emberben zajló folyamatokat. Különösen emlékezetes az a jelenet, amelyben az anya monoton és automatikus kérdésfeltevésbe kezd, érzékeltetve a kapcsolat megszokottságát és a mögötte húzódó félelmeket, a család működőképességét célzó „elvárt” válaszokat is sugallva az apa felé. Csarnóy Zsuzsa és Mertz Tibor a „kívülálló”, szerepükbe belemerevedő nagyszülőkként nem akarnak beleszólni a fiatalok dolgába, mindent látnak, tenni nem tudnak, s nem is akarnak, a dolgok megoldása az, hogy nem is vesznek tudomást arról, ami körülöttük történik. Réti Adrienn és Józan László pedig sajnos inkább a karikatúra felé viszik el a két gyerekkaraktert, annak is a vaskosabb irányába, és ez a valóságos és intim környezetből, a másik négy színész által létrehozott kontextusból inkább kilóg, mint ellenpontoz vagy kiemel. Igazából az ő jellemük kidolgozatlansága viszi el az állatorvosi ló irányába az előadás tárgyát képező helyzetet – a gondot talán erőteljesebb dramaturgi jelenlét oldhatta volna meg, csak hát dramaturgot nem jelöl a színlap, pedig elkelt volna.


Csarnóy Zsuzsa, Józan László
Főként a végénél – itt az alkotók ugranak egyet az időben, tizensok évvel az előző reggel után a már demenciában szenvedő nagypapát látogatja meg az apa, az anya és a két gyerek. Egy csepp érzelem nélkül szenvedik el az ottlét terhes perceit, és Mertz Tibor igen alapos kidolgozottsággal elmondott monológja valóban magával ragadó. Kár, hogy az előzőekben látottakhoz semmit nem tesz hozzá, sőt, a csúcspontra lecsengő reggeli konfliktusgócot feloldja, egyrészt mert sztorit kerekít egy jelenségből, másrészt mert valóban lezár, ahelyett, hogy a színlelt megoldás nézők általi továbbgondolására késztetne. Mindezzel együtt a feltételezhető szándék beteljesedik: szeretteinkkel és felebarátainkkal való viszonyainkat szinte önkéntelenül végigzongorázzuk az egyórás előadás alatt, választ keresve a miértekre, amelyeket nem is akar a nézők szájába rágni az előadás. Az önök reggelei hogyan telnek?

Lehetőleg hideg ásványvizet, legyezőnek alkalmas tárgyat mindenki vigyen magával (kedves gesztus, hogy a hölgynézők kapnak kölcsönbe a belépéskor egy legyezőt), ugyanis a kastély tetőterében, a harmadik emeleten zajlik az előadás, s bár az ajtó nyitva, és nincsenek színházi világítótestek, a teremben hőség és fülledtség van. A biztonsági őrök nem engedik a kastély melletti parkolót használni (noha ott van egy teljesen üres parkoló, megkérdeztük, hogy miért nem parkolhatnak ott a nézők, a válasz az volt, hogy „csak”), ami azért problematikus, mert az előadás után egy kivilágítatlan, némileg deformált lépcsőn kell lebotorkálnia a közönségnek. Néhány néző át szeretett volna menni előadás előtt a romtemplomhoz, ami a hátsó kapun keresztül közel van, a biztonságiak azt is megtiltották, mondván: "az nem arra van, hogy átjárjanak".

_(Zichy-kastély, Zsámbék, 2010. július 17.)_