A fehér műanyagszékek között egy kis színpadi dobogóhoz robog le egy kopasz férfi (Seres István), aki Freddyként, a Karmesterként mutatkozik be, és azt ígéri, hogy ami ma itt fog történni, az _belőlünk van_. Álma a mi ébrenlétünk, ébrenléte a mi legszörnyűbb álmunk. Három Karmester-figurát mutat meg nekünk, majd ezek közül demokratikusan kiválasztja a belsőből extrovertáltat, amit kedélyesen Kocsis Zoltán és Balog József kevercsének nevez, de hangjának simasága, pálcájának forgatása, a zenészek engedelmessége nem keveset kölcsönöz számára Thomas Mann közismert Cipollájából is. Azt ígéri, hogy most itt, a nézőtéren és ott, a színpadon mögötte valami fontos dolog fog történni, és nem lehet nem hinni neki. Még ha ritkák is az ilyes történések, és még ha – lényegüknél fogva - nem is mentesek a félnivalótól. Ebből a félelmes hitből és félelmesen szerethető figurából indul a Good Bye, Sweet Naivety! órányi lélekjárása.

A Karmester vezényel, a zenészek zenélnek, előbbi tárgyakat dob az üres fekete térbe, majd játéka szerint zenével csalogatja, hangokkal vezeti a tárgyakhoz két, fiatal lányt mintázó játszótársát (Borsos Beáta és Bartha Zsuzsanna). Egyikük külsejével elégedetlen, és mindig szeretne gyermek maradni, a másik fél, hogy ostoba marad, ezért minél előbb szeretne felnőni, egyiküknek zöld a bugyija, a másikuknak piroskás. Egy forgatható tükrös szerkezettel, egy labdával, egy esernyővel, Seres István rendkívül hatékony színpadi lényével, jó helyen mondott jó mondatokkal és Préda-Kovács Zsolt valóságos zenei kompozíciójával (miként a műsorfüzetben is olvasható és a cím is sejtetni engedi) a leánygyermeki naivitás elvesztésének stációit látjuk. A Karmester Freddy Kruegerként, vagy éppen az Ollókezű Álomjáróként játékosan ijesztgeti ollókezével a két lányt, s halálra rémiszti őket, saját félelmeiket rájuk olvasva, miközben végignyalja az arcukat, belenyal hónaljukba, máskor otromba nyegleséggel és nemtörődömséggel Freddie Mercuryként csábítja őket. A lányok alig kellékelt stációkon keresztül végül megerősödnek, kicsavarják a pálcát Karmester Freddynk ollókezéből, felnőttek, kicsit veszekednek még a pálcán és a vele járó zenén, de végül önfeledten táncolják és éneklik, hogy „Good Bye, Sweet Naivety!”, miközben táncolnak és mosolyognak.

Ezek után szólhatna ez az előadás a naivitás elvesztéséről is... talán akkor, ha a Freddy nélküli szcéna nem lenne olyan üres, ha nem hiányozna róla nekünk Freddy, a Karmester, aki mindent tud és mindent meg is tud tenni velünk, nekünk, és nem záródna a történet azzal, hogy a lányok által földre dobott, elfelejtett pálcát felveszi a sötétből előlépő, annyira hiányolt dirigens, és azzal haza nem küld minket... és ha az a pálca nem lenne.

A fesztiváligazgatóra tett felütő utalással, a színházi helyzetre utaló gesztusokkal a színházról is szólhatna a darab, arról, hogy ki vezényli a zenekart, ki csinálja _a_ színházat. Ha így, vagyis a pálca történeteként nézzük az előadást, akkor akarva-akaratlanul leleplezi önmagát, ahogy a Karmester kezében mozog a szer: hiába néhány beütés, a Karmester szemmel láthatóan nem vezényel. Nem ő, hanem a zene, a zenekar mozgatja a pálcát, tizen-, huszonévesek közösen, tényleges karmester nélkül, csupán egymásra figyelve, helyzetükből kifolyóan egymást nagyrészt csak páronként látva, nagyrészt fejből zenélve. (Préda-Kovács Zsolt zeneszerző, zongorista elmondása szerint ennyien, ennyi gyakorlással tudják ezt vezénylés nélkül is.) Ebben az előadásban ők csinálják a zenét valóságosan, náluk van a pálca szimbolikusan, így ők csinálják a színházat, a fesztivált. Ebben a finoman ironizáló olvasatban a szegedi THEALTER esetében (is) fontos szerepe van delejes figuráknak, legyenek azok energikus, figyelmes, alkotó clownok, szentesi drámatanárok, fáradt-fürge szervezők vagy éppen kedves mosollyal kérlelhetetlen, segítőkész kollégiumigazgatók, kellenek a Színházhoz, a Fesztiválhoz - de nem ők csinálják azt. Csak a zenét és a pálcát kell figyelni.

A fiatal zenészek ma ezt a pálcát szépen forgatták, jól megtáncoltatták a Karmestert, a lányokat, jól odamondtak egy színház a színházban, ember a színházban helyzetet, és jól megmozgattak minket is a nézőtéren: intellektussal, színházi érzékiséggel és erővel telt színházat csináltak. Sleppből dirigensekké váltak ebben a hamis színészi hangoktól sem mentes, ízléses játékban.

Ám természetesen egy színdarab sosem szól (csak) a színházról, ahogy karmesteri pálcák sem csak zenekari árkokban mozognak, és általában nem is megnyerő, jóindulatú clownok, sem nem elhivatott szentesi drámatanárok szokták azokat mozgatni.