Kőszegen, a Zwinger körül, a Várkörön tettük meg ezt az utat olyan háromnegyed kilenc körül, és egészen különleges élmény volt. Nevezhetjük afféle bevezetésnek is a diplomaosztóra (amelyre ezt követően került sor a Rocco pizzéria kerthelyiségében), de ne szaladjunk ennyire előre.
Mindennek az oka, hogy résztvettünk a HOPPart és a Kőszegi Várszínház szervezésében létrejött Háry Szabadegyetemen. A név nem véletlen, a kurzus alapítója maga a lódítás és nagyotmondás népi hőse, Háry János, aki ezúttal jelentős külföldi kollégáját, Münchausen bárót hívta meg vendégelőadónak. Este hétkor a Zwinger udvarán kezdetét vette az óra, pontosabban a 2011/2011. július 20-i tanév, annak minden kellékével együtt.
Az egy dolog, hogy Háry János (illetve az őt alakító Herczeg Tamás) sokkal szórakoztatóbban unalmas és egyhangú, mint bármely rektor vagy iskolaigazgató, az pedig egy másik, hogy milyen sok apró klisé gyűlik föl az ember tudatában a sok-sok megnyitó ünnepélyen, amin részt venni vagyunk kénytelenek, amelyeket itt szépen föl is vonultatnak az előadók. A napágyakban unatkozó tanárok, akik kisebb-nagyobb helyzetgyakorlatokkal vezetnek be bennünket a tódítás, a füllentés, a kamuzás, a blöffölés és a megtévesztés csodálatos világába, folyamatosan egyensúlyoznak az oktatói szerep, a színészi lét és a civil személyiség között. Van köztünk egy bukott diák is, aki a huszonkettedik évét tölti az iskolában, de ennek nincs különösebb dramaturgiai oka, egyszerűen minden iskolás sztoriban van egy bukott diák.
A Hajrá, Háry! nem egy dráma, hanem egy szkeccsfüzér, amit főként a két hazugságbajnok, Háry és Münchausen tart össze, amúgy pedig - bár van egy ív, az iskolaparódia határozottan halad a személyesebb, intimebb, zártabb megszólalások felé - egy jókedvű jelenethalom (mondjuk bátran kabarénak) az egész, ami nem beszél arról, hogy hazudni rossz (vagy arról, hogy hazudni jó – Háry professzor évnyitója fényesen bizonyítja, hogy a túléléshez _elengedhetetlen_), hanem rólunk mutat valami tükörféleséget, de szeretettel és kedvesen. A mindennapos átverések, rafinériák, a ránk kényszerített álságosság, a szembejövő natúr pofátlanság pillanatfelvételeit kapjuk meg, némi zenével, csipetnyi – de a mértéket túl nem lépő – moralizálással, sok jókedvvel. S lehetne erősebb a jelenetcsokor, hiszen vannak közhelyes viccek és lapos poénok is, és a végén túlzóan elhatalmasodik a "Te mire vágytál a legjobban?" kérdésre adott válaszok teljesítése, de ezúttal ennek szinte semmi jelentősége nincs – annak az eszköztárnak, amit a színészek ránk zúdítanak, annál inkább. Hogy kiemeljünk egy-egy jellemző vonást: Kiss Diána Magdolna végtelenül unottan _csovánozó_ tanárnője, Szilágyi Katalin kliséket nagyító feleség-variációi, Chován Gábor tüntetésen skandálható jelszavakat kissé tehetségtelenül kereső embere, Barabás Richárd el-elszontyolodó bukott diákja, Herczeg Tamás a háttérben történő natúr zabálással figyelmet elterelő, kreatív locsogó Háry Jánosa és Egyed Attila kissé gőgös Münchausenje – aki szinte a Terry Gilliam-filmből lépett ki – magával ragadó estet kerítenek a jelenethalmazból. Adnak jócskán magukból, adnak magunkból, és ami a legjobb érzés, hogy folyamatosan kapcsolatot tartanak velünk; ez az est nekünk és rólunk szól. Képesek elhitetni azt, hogy ez az este nélkülünk nem olyan lenne, mint másokkal. Novák Eszter rendező (a HOPPart egyik szülője, a társulat magját adók egykori színműs osztályvezető tanára, aki Jánossy Lajossal és Kárpáti Péterrel együtt dolgozott a társulattal) pontosan tudja, érzi, ki mikor mit tud a legjobban csinálni, és azt is, hogy lehet ebből valódi szórakoztató kabarét kreálni. Meg azt is, hogy tud minden tekintetben a helyén lenni ez az előadás, ami a végén a tábortűz melletti dalegyvelegben teljesedik ki, sűrítménybe foglalva és felnagyítva a szándékolt jókedvet akarás abszurd lehetetlenségét – igazán felszabadult és szellemes élményt okozva a szokatlan formától és közegtől feldobódott közönségnek.
Ha igazat mondasz, betörik a fejed – szól a Háry Szabadegyetem jelmondata. Ennek szellemében mindenkit kénytelen lennék eltanácsolni a tárgyalt tanintézet kurzusáról, de egye fene, vállalom a bukás kockázatát is, és inkább ajánlom ezt a kedves kabarét mindenkinek, ha egyszer az évad talán legjobb hangulatú produkciója. Ebből is látható, hogy ebben az iskolában nem jár rosszul, aki megbukik: miért ne ülnénk be még egyszer? Legalább lenne időnk gondolkozni azon a feszítő problémán, hogy melyikkel járnánk jobban: ha sűrűbben adna újévi koncertet Mága Zoltán, vagy ha egyáltalán nem adna...
_(Kőszegi Várszínház, 2011. július 20.)_
