Kávé, cigi, pia, kóla, munka, telefon, fészbúk, internet - hogy csak a hagyományosabb és a vadiúj irányzatból merítsünk néhányat - ki az, aki valamelyiknek ne lenne szenvedélybetege? Persze a legtöbben erre nyilván azt mondjuk, hogy "én aztán kibírom nélküle", aztán valahogy sohasem fordul úgy a helyzet, hogy rettenthetetlen önismeretünket valóban ki kelljen próbálnunk... Persze más - sokkal szembeszökőbb - a helyzet, ha valaki tizennégy évesen rászokik a _hernyóra_, és még húsz körül is csak a visszaesők táborát szaporítja. Krisztián ilyen. Ő már nem tudja azt mondani, hogy "én aztán kibírom nélküle", ennyi metadonnal teletömve nehéz is lenne ezt váltig állítani. De Krisztián tudja magáról, hogy _rajta van a szeren_, és elkezd nekünk mesélni. Semmi extrát, csak hogy ki ő. Hogy zsebelték ki, mit szeret és mit nem, milyen otthon, milyen az apja, milyen volt, amikor agyonverték és lehugyozták a fejét, milyen volt gyereknek, milyen volt az anyja, amikor még megvolt meg a nagyi, amikor még volt. Hogy milyen volt Párizs, és miért érzett késztetést arra, hogy lopjon. Hogy milyen volt várni a dealert, hallgatni az apját, beszúrni a tűt, megúszni a lopást. Most Krisztiánnal dumálunk, csak épp ő dumál többet, és valószínűleg ő az őszintébb is. Krisztián ugyanis képes arra, ami ezt az őszinteséget lehetővé teszi: van rálátása saját magára, ráadásul intelligens.

A nézőnek nehéz is dolga: itt egy srác, aki pont olyan unott és elveszett, mint bármelyik kamasz, csak éppen gyakran lövi magát, egyébként tehetséges, zavarbaejtően közvetlen és intim, természetes és hétköznapi, nehéz így ítélkezni. Ki miatt, mi miatt lett _drogos_? Nincs bűnbak, nincs hibás, nincs tettes és áldozat, egy közeg van, aminek minden alkotóeleme többé-kevésbé hibás, és mi csak a jéghegy csúcsát látjuk csupán. Azonban Kovács Krisztián és Scherer Péter létrehozzák azt a rendszert, ami ezeknek a kisebb-nagyobb hibáknak igen széles skáláját foglalja magában, az apa-fiú kapcsolat nem csak egy általános kommunikációs szakadékot, hanem egy komplett társadalmi (emberi?) problémát mintáz meg, azt a közeget, amiben a látszat, a problémák becsomagolása, csillámporral való behintése és bedobozolása elszívja azt a maradék energiát is, ami egyébként a nagy rohanásban még megmarad, és hasznosan lehetne felhasználni.

Scherer Péter apafigurája plasztikus formába önti a következetlen, esetleges, a megélhetésnek alárendelt nevelés összes zsákutcáját, a szélsőséges érzelemkitörések és a probléma sötét szobába való elreteszelése pedig nyilván nem alkalmasak semmi olyanra, ami az előrelépés lehetőségét megteremthetné, Krisztián pedig cseppfolyóssá válik ebben a közegben. Kovács Krisztián azonban nem az áldozat kényelmes szerepébe bújik, hanem annak a közegnek a végtermékeként létezik, amit elmesél nekünk, játéka pedig a személyességnek azon a fokán mozog, ahol színház és valóság többé csak nagyon nehezen választható el egymástól, ez a közvetlenség pedig _abszolút hitelt_ ad minden szónak és gesztusnak.

Így pedig nem egy klasszikus drogos történet elevenedik meg előttünk, hanem _egy fiú története_, egy drogos fiúé, aki pont ugyanannyira vergődik a saját maga, mint a környezete csapdájában, remek verseket ír, és igen sokáig húzta a maga keresztjét, amíg elkezdte magát megfogalmazni. Mert valahol itt a kulcs, az a kulcs, ami azt a szobát nyitja, amin az apa alig tud bejönni, és ami mögé Krisztiánnal együtt mi is egészen az utolsó pillanatig be vagyunk zárva. Krisztián azonban befejezi a mesélést, elmondott mindent, amit érdemes tudni erről ez egészről, most már nyugodtan ki lehet lépni az ajtón. Ezután már csak az van, amit látunk, amit láttunk, amiről érdemes nekünk is tovább dumálni, hiszen túlontúl ismerős a rendszer. Túlontúl ismerős.