Anna Petrovna birtokán vagyunk, ahol nyári együttlétre gyűlik össze a meglehetősen herterogén baráti társaság, amiben természetesen a felszín alatt megbúvó szeretet- és gyűlölet-erővonalak marionettként mozgatják a felszíni eseményeket. Ennek rétegzett ábrázolása helyett azonban két relatív intellektus, egy birtokáért jópofizó úriasszony, valamint egy értékválságban szenvedő csábító párharcának epizodikus ábrázolását kapjuk, a bohózatokban megszokott történetvezetéssel és jónéhány sorstragédiával. Igaz: attól, mert valami bohózatba illő, még nem lesz bohózat, és talán ez az, amit Radoslav Milenkoviæ rendező figyelmen kívül hagyott. Nem sikerült eldönteni, hogy mégis mire szeretné felhasználni Michael Frayn alapanyagát, és így csak teljesen széttartó stílusegyveleget sikerült összehozni, amiben van egy kicsi klasszikus (kb. az előadás első 40 perce), egy kis karikírozás (Trileckij ezredes és a vén kecske is megnyalja a sót-jellegűre hangszerelt Glagoljev karaktere), némi dráma (Szasa tragédiája), meg teljesen realista ábrázolás (Platonov és Vojnicev), amik nemhogy egymás hatását nem segítik, hanem teljesen következetlenül fordulnak meg a színpadon, és feszülnek egymásnak. Ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyik irány sem tud annyira hangsúlyos lenni, hogy akár kontextus nélkül, önmagában hosszabb ideig elérjék a szórakoztatási ingerküszöböt. Ezt mindössze néhány színész képes előidézni pillanatokra.
Igazából mindössze egy valóban eltalált, jól működő jelenet van, amiben Bozó Andrea, mint a részeg Anna Petrovna, képes az addig felépített nőideált egy pillanat alatt összezúzni, és minden vonzerejét elveszteni, és ott van Mészáros Máté is, akiből ebben a jelenetben teljesedik ki az addig csak szordínóban fellelhető cinikus véna. (Egyébként a legkiegyensúlyozottabb alakítás az övé: végig érezhető benne az elfuserált élet utáni magatehetetlen keserűség, és saját intelligenciájába belegabalyodott öngyűlölő személyiség.) Ezen kívül csak néhány szövegszintű poén, és egy-két, a helyzetkomikumot kihasználó momentum fakasztja mosolyra a nézőteret, ami azonban egy komédiához képest kevés. A működésképtelenség oka lehet talán az, hogy Milenkoviæ egyrészt a formaparódiát egyáltalán nem érintette, másrészt nem választott, hogy a Csehov-light-ból drámát vagy komédiát csinál-e, a kettő ötvözéséhez – ami pedig a valódi bohózat ismérve lenne – úgy tűnik, nem volt ötlete, a kettő szigetszerű megjelenítése pedig ebben a formában meglehetősen színpadidegennek bizonyult. Ebből kiindulva a színészeket sem érdemes különösebben körüljárni, hiszen mélységgel a két főszereplőn kívül egyáltalán nem rendelkeznek, korrekten kivitelezett ujjgyakorlatuk pedig nem miattuk, hanem a kontextus miatt válik hangsúlytalanná a színpadon (bár Szabó Emília lehetetlenül életimádó, szemrebegtető Sofiája egy valódi bohózatban hibátlan alakítás lenne).
A Vadméz így sem igazi komédia nem lett, sem valódi dráma. Inkább mindkettő egy kicsit, vagyis egyik sem. Vérbeli Csehov-paródiából pedig egyelőre marad nekünk Márkus, Körmendi és Haumann Három nővér-parafrázisa.