A szintén a Kosztolányi Dezső Színházból érkezett színésznő-ballada (Éljen a szerelem! – kritikánk itt lelassult vizualitásával szemben a One-girl Show a jól ismert - és általában elismert - Urbán András-i nyelven szólal meg: keresetlenre edzett színpadi figura (figurák), néhány színpadfurcsa kellék, szürreális valódiság és erős szövegek.
Béres Márta kiáll elénk, és – hasonlóan a Szeged Focus Műhely Karmesteréhez – kiszól és beszól nekünk, jelzi, hogy most éppen az van, ami, és semmivel sem több vagy kevesebb: egy 104 éves élettörténetet mesél el sajátjaként, amit éppen itt és most lehet szeretni vagy kimenni róla. Amennyivel közelebb áll Béres Márta Béres Mártája Béres Mártához, mint Seres István a maga Karmesteréhez, annyival dermesztőbb is a One-girl Show látványa, a színésznő meséje. Nem annyira delejes, de zavarbaejtően áttetsző.
Na, fiúkák – fordul többször is az első sor balján ülő férfitársasághoz –, mondjátok meg őszintén, én az a félig megdugom, vagy az az egészen megdugom típus vagyok-e -, majd elkacsintja a kettő közötti különbséget, és elmeséli, hogyan kényeztetett orálisan egy színházigazgatót egy nagy fellépésért, amelynek során külhonban énekelhetett magyarul sok-sok embernek, valósnak tűnő tragédiákat, csúfságokat és ábrándnak ható szépségeket mesél az életéről.
Ahogy a színésznő ruhája tart az előadásvégi törtfehérhez, Urbán András rendezésének és Béres Márta minimum zavarbaejtően önazonos színészi játékának következtében maga a Figura nem lesz szeplőtelen: mocskai piszkokká szelídülnek, piszkai porrá száradnak és dörzsölődnek, ám a színpadi pohár víz kifröccsentett cseppje a port elmaszatolják a fehér ruha alatt, ami viszont megint csak nem áll messze a mocsoktól. mady-babyt feltétel nélkül tudtuk szeretni, Béres Márta Béres Mártáját már nem, mady-babyt szinte mindannyian beengednénk a lakásunkba lakni, Béres Márta Béres Mártáját már sokkal kevesebben, és azok is zömmel talán legfeljebb egészen megdugni. A mady-baby ugyanis nem a szeretetről, a szerethetőségről és a szeret hiányáról szólt, a One-girl Show viszont igen. Az előadás vége felé a törtfehér ruhás Figura kitárja a karjait, mosolyogni próbál kissé vicsorogva, ami még inkább igazzá teszi karjainak kitártságát, szeressetek, mondja. "Szeressetek" – mondja. Szeressetek: mondja. Ha ekkor feltétel nélkül tudnánk szeretni a Figurát, akkor a One-girl Show valóban egy szeretet-show, egy színészi bűvészmutatvány lenne (és Béres Márta nem nagyon hagy kétséget afelől, hogy erre is képes), így viszont végezetül őszinte nézőtéri szeretetvágyunk ér össze egy őszinte színpadi szeretvággyal, ami katartikus élmény, de éppen hiátusa miatt az.
A One-girl Show azt a bizarr, szomorkás, ám megkerülhetetlen élettényt teszi áttetszővé, hogy két, egymásra irányuló szeretvágy még nem elég a szerethez.
Az előadás után lehet fejeinket csóválni, hogy nagyon nem rendes dolog helyzetbe szopnia magát egy színésznőnek, lehet fanyalogni, amikor valakinek a meztelen fenekén a magyar állami kisebbségi potentát pirospacsizik, miközben ugyanő a kölcsönös kisebbségi együttműködésre való hazafii kötelességtudattal szájjal feji a szerb állami kisebbségi potentátot. Azt azonban nagyon nehéz nem megérteni, hogy bár némi nyelés nélkül sosem úszható meg a dolog, az ejakulátum padlóra köpése a Szopó szabadsága, szabadulása és végső tisztességét jelzi, ahogy azt sem, hogy nem minden helyzetbeszopáshoz kell letérdelni, sőt: még szájat nyitni sem feltétlenül kell hozzá. Ki nem kedvesebb a kenyéradójával, mint szíve szerint szeretne, ki nem épít kapcsolatokat, ki nem hajlik mások alá, hogy átmászhassanak rajta, miközben ő is át tudja magát közben gyűrni a kevésbé ügyeseken?
A One-girl Show Béres Mártája – minden valódi szeretvágya ellenére - sem szeret minket, és a színésznő 80 perc alatt maradéktalanul meggyőz minket arról, hogy ez így rendben is van: álljunk bármelyik oldalon is egy térdeplős élethelyzetben, a mocsok minden irányban mocsok, a szeretet tere szűkös.
Ahogy az egész játék a nézők előtti letérdelés stilizált gesztusa, az utolsó jelenetben, egy fiúruhában ellebegett legényes-imitáció bizarr iróniájával még egyszer utoljára féltérdre ereszkedik a Figura (magáért, hazáért, Valamiért) - mégis valahogy a mi szánkban marad utána a mézga, amit lenyelni persze nem akarunk, kiköpni viszont ebben az esetben nem tudunk.
_(THEALTER 2011, Szeged, 2011. július 24.)_
