A helyzet kissé kínos, így az otthoni hajcihőt elkerülendő Békés Dénes megkéri legjobb barátját, hogy ugyan menjen már el a gyerekekért az iskolába, mert addig őt biztosan kiszabadítják, és akkor mintha mi sem történt volna, hazaállíthat boldogan a gyerekekkel, büszkén és merészen, hogy most nem felejtett el elmenni értük időre az iskolába. Igen ám, de ha legjobb barátunk lusta, mint az éjszakai portás egy állami hivatalban, és trendi szeretőjét küldi maga helyett a gyerekekért - amelyből természetesen elkerülhetetlen, de nem hétköznapi bonyodalmak adódnak majd - akkor már nehéz a zárt ajtót bámulva a fenti happy endet vizionálni. A helyzeten pedig az sem segít, hogy mindeközben a széljobbos médián edzett nagyi vonalas lelke is ápolásra szorul, és még egy Duna-parti akut szülés onair levezetésének kényszere is épp ekkor üt be. Persze az ember nem szereti egyből feladni, Dénes is a legvégsőkig hisz a boldog végben, és megpróbálja a lehetetlent: elsíelni a lavina elől.

Szabó Borbála nem kíméli főhősét, és a persze, hogy a nyakába dönti a komplett hózuhatagot, de mielőtt ez megtörténne, magabiztosan egyensúlyozva az _akár meg is történhetne_ és az _ugyan már_ cselekményfacsarás között, bőséggel méri a bohózati elemeket. Remekül rángatja főhősét a kibontakozó négy telefonpartner között, gondosan ügyelve arra, hogy maradjon tere a szélsőségeknek és az átmenetnek is. Orosz Dénes rendező a műfajt és annak dinamikáját jól érezve, nem szuszakol bele az előadásba semmilyen _idegen elemet_. Nagy kedvvel vezényli le a darabot, kevés hangsúlyt fektetve arra, hogy főhőse _valamin_ azért csak keresztül megy, és hogy figurája eljut valahonnan valahová, nem csak érzelmi viharokon vitorláz té s tova.

Göttinger Pál Békés Dénese azonban azon kívül, hogy nem tud választ adni arra, hogy olyan igazán tőről metszett prosztósággal miért oktatja ki a Duna-parton vajúdó páciensét, és hevességben néhol lehagyja a színész a karaktert, a lavina elől való kilátástalan vesszőfutásba vetett hitét mindvégig tudja tartani. Ha a drámai pontoknak nem csak a pontos helye, hanem hatásos formája is lenne, akkor a horizonton magabiztosan suhanó bohózat talán némiképpen vertikálisan is elkezdhetne kibontakozni. Igaz, nem tűnik célnak, hogy itt valami nagy dolog történjen, mégis: a történet - a kisember rohanása a saját maga által generált és életté összegyúrt problémái elől - hangosabban is tudna szólni, túlmutatni egy bohózati szituáción. A _megúszásra_ épülő életstratégia extrém, ám totálisan hétköznapi példája bontakozik ki előttünk, azt a pillanatot ragadva meg, amikor a kártyavár felé tájfun közeledik, majd kíméletlenül oda is ér. Ez pedig van annyira ismerős, amivel lehetne gyűrkőzni a buszon hazafelé is - csak éppen nincsenek a színpadon erre a gyűrkőzésre ösztökélő jelek.

A krimiszerűen egymásba folyatott történetek természetesen csak virtuálisan jelennek meg előttünk. Mi mindenből csak annyit látunk és hallunk, ami Békés Dénes telefonbeszélgetéseiből és szókimondó gesztusaiból kiviláglik. De egy pillanatra sem vagyunk magunkra hagyva, jól vagyunk vezetve, így pedig könnyű szeretni ezt az előadást.