Mi az, amit nem lehet? Helyesebben lehet, de nem érdemes? Nem érdemes odakenni úgy egy előadást, hogy az mindössze fizikai munkát biztosítson bizonyos színi tevékenységet iparszerűen folytató munkavállalóknak, és az előadás lebonyolítása mindössze a jobbról be-balra ki, szöveget elmond, dalt elénekel, cselekményt lejelez szinten működjék. Még akkor sem érdemes ezt csinálni, ha van egy olyan illető (vagy akár kettő), akinek a népszerűsége alkalmas arra, hogy a nézők puszta szeretetből jegyet vásároljanak az adott alkalomra, sőt akár az előadás címén a nézők elé terített időtartamon belül öncélú viccességével biztosítsa a közönség jelentősebb részének pillanatnyi szórakozását (Miska - Magyar Attila).

Nem érdemes olyan színésznőt énekeltetni egy számára teljesen fals hangnemben, aki amúgy is csak azért van a színpadon, hogy az – egyébként gyönyörű – lábait két alkalommal is megmutathassa az érdeklődő nézőknek (Marcsa - Gregor Bernadett). Nem érdemes olyan színészt feladatra kérni, aki a szöveg jelentős részét csak emlékfoszlányokból képes összeállítani, és ez különösen szerencsétlen, ha az improvizációs tehetetlenséggel is találkozik (Korláthy gróf - Trokán Péter). Nem érdemes olyan énekesnőt felléptetni, aki kitartása ellenére mégsem képes a magas fekvésben eltalálni a megfelelő hangot (Rolla - Csizmadia Ildikó) - bár talán mentség, hogy korrepetitor nem szerepel a színlapon. Nem érdemes az operettdalokat sramlivá degradálni. Nem érdemes a szövegíró alkotását nagyrészt kidobni, és helyettesíteni a központi szerepben fürdőző főszínészünk áptudétnek tűnő, a darabban azonban teljesen indokolatlan és színvonalát illetően rendkívül változatos skálát bejáró poénjaival, így ugyanis a dramaturgiai fordulatokat egyetlen mondat foglalja össze ahelyett, hogy az létrejönne a színpadon, ami által a produkció hitelessége alapjaiban megkérdőjelezhetővé válik.

Miért nem érdemes így csinálni? Mert _devalválódik_ az, amit színháznak nevezünk. Már születésekor éppen olyan lesz, mint egy unásig ismert lapos szituációs komédia a tévében, egy ponyvaregény, aminek előre tudjuk a végét, egy karcos lemez, amin már akad a tű. S a kezdetben oly szórakoztatónak tűnő tartalom egy ponton túl már nem érdekel bennünket: átkapcsoljuk a tévét, a könyvet betesszük a porfogó közé, a lemezt kidobjuk. Persze, _megvesszük és fogyasztjuk_ ezeket, és ezek előállításából meg is lehet élni, a kínai tömegáru is fogy, csak éppen nem képvisel semmiféle jelentőséget, s így jelentést sem. Ennélfogva nem is lehet színház, hiszen annak alapfeladata, hogy legyen valamiféle jelentése.

Hiába próbálja komolyan venni feladatát Bakos-Kiss Gábor (Baracs mérnök), hiába lépi át néhány poén a színpadképesség küszöbét, hiába próbálja az abszurdba tolni az egész hajcihőt Szakács Tibor és Illés Dániel (Pixi és Mixi grófok), hiába Tordai Teri (Nagymama) svungja: az egésznek semmi értelme sincs azon kívül, hogy eltelik 2 óra és 40 perc, amely körülbelül 2 óra 38 perccel hosszabb az előadásból kinyerhető hasznosanyag-időtartamnál.

_Városmajori Szabadtéri Színpad, (2011. július 29.)_