Vándorfi László rendezése leginkább elmesélni igyekszik a történetet, és nem értelmezni, noha nem tudja nem észrevenni, hogy azért fellelhetőek párhuzamok a mi mindennapjainkkal is. Sajnos az is nyilvánvaló, hogy a párhuzam nem Maria makulátlan szívében és lelkében találtatik meg, hanem azaz ország jövőjéről alkotott társadalmi kép megosztottságában. Az emberek egyik fele nem áll szóba a másik felével – hangzik el a kastély vendégeiről szólva, mi meg bólogatunk, milyen ismerős. Vándorfi ezzel le is tudja a párhuzamokat, és visszatér a mesélés biztonságos alapállásába, amely jellemzően a dalokban merül ki. Sajnos a prózai részekben összességében nem jeleskedik a Pannon Várszínház társulata, szinte minden mondat modorosnak hat a színpadról, így nem is tud egy-egy jellemző alaptulajdonságon kívül több megjelenni az egyes figurákban, ez alól egyetlen kivételt találni: a technokrata Max Detweiler szerepében fellépő Zayzon Csaba megalkuvó üzletember, akinek azonban van lelkiismerete és felelősségérzete is, sőt még szeretetre is futja neki. Nem nehéz, ugyanis Stefancsik Annamária telihinti ezzel a bizonyos szeretettel a színpadot, amellett, hogy ragyogóan énekli el Maria dalait. Tulajdonképpen megbocsátható, hogy nem kell küszködnie a von Trapp-gyerekek maga mellé állításával, három hang után mi is csillogó szemmel figyeljük az életteli apácanövendéket, s megértjük az elején kissé túlzásba vitt debilséggel, utóbb viszont bölcs józansággal ábrázolt von Trapp kapitány szíve választását. Bár a jégcsaphidegségű és -merevségű Elsa Schraedernél (Kovács Ágnes Magdolna) bármi jobb választás lenne, még akár a házvezetőnő, a flegma Frau Schmidt is, akit Egyed Brigitta ugyan panelekből épít fel, de azok eredetivé válnak az által, hogy a színésznő vaskosan érzékelteti Frau Schmidt véleményét a világ dolgairól.

Kovács Yvette Alida díszlete végtelenül egyszerű, de a forgóelemek praktikusak és jól mutatnak, noha érzékenyebb világítással valószínűleg még lehetne fokozni a hatást, amely a Városmajori Szabadtéri Színpadon bizonyosan nem tudott teljes egészében jelen lenni. Justin Júlia jelmezei a kort is idézik, viselőjükről is szólnak. A Rossa László vezette zenekar ugyan kissé vékonynak hallik Oscar Hammerstein dalaihoz méretezetten, de korrektül eljátsszák a zeneszámokat. Ami a – szereplőtöbbszörözési megoldásokon kívül – színpadi kreativitásban nem dúskáló előadást felpörgeti, az a von Trapp-gyerekek hihetetlen lelkessége. Mag Dorina, Horváth Bence, Szász Kamilla/Csepely Fanni, Hegyi Zsombor Zsolt, Telegdi Kamilla/Horváth Barbara, Hercsik Rebeka/Németh Vivien, Pintér Stefánia/Hanisch Lívia/Németh Kitti játsszák a – dó, ré, mi, fá, szó, lá, ti: összesen – hét masírozógépből felszabadult kóristává alakuló gyereket, s nem túlzás, hogy valódi élettel telítik meg a színpadot, de még a majdnem teltházas nézőteret is. Persze ebben Bóbis László koreográfiái is segítenek, amelyek ugyan csinálják a show-t, de szerencsésen nem terjeszkednek túl a színészi és logisztikai lehetőségeken.

Howard Lindsay, Russel Crouse, Richard Rodgers és Oscar Hammerstein sikermusicale vitán felül remek darab, kiváló és méltán népszerű dalokkal, arról nem is szólva, hogy a pózokból való kitörés, a saját tisztességünknek és gondolkodásunknak való megfelelés igazán színpadra kívánkozó témának tűnik mostanság. A Pannon Várszínház előadása annyit ad, amennyit ígér, és ez nem rossz deal, noha a produkció jócskán hagy hiányérzetet maga után. Mert jó lenne megnézni egyszer A muzsika hangját – legalább ennyi lelkesedéssel, de érzékeltetve, hogy ez a történet épp annyira édeskés, mint egy osztrák hegyifalu az Anschluss után. És most újra itt a dó.