Egyszer és hol ne, a nagyidai vár ilyen-olyan okokból az ott „állomásozó” cigányság gondnoksága alá kerül, akik azonnal acsarkodni kezdenek, s vajdaválasztás címén elpufogtatják az összes puskaport, de még ezt ki is kiabálják nagy legénykedve az elvonulni készülő labanc Puck Mihály seregének, így csúfos véget érnek. Majd mindez a végén egy roma vajda álmának bizonyul.

Arany álomtörténetét a Csavar Színház mesébe fordítja; pontosabban ők a meséket és A nagyidai cigányokat is egyfajta vásári játékba oltják. Kiszólogatnak, bevonnak, lekezelnek velünk, cifrán csavarják a szavakat, hogy csak úgy csattannak a fővárosi agy egy emberöltők óta alig moccanó dudorában, cifrán mérik a nevetnivalót is, szinte dalolják a mondandót.

Zárójelbe kívánkozik: ahogy az ember hallja beszélni az őrségi Hétrétország egyes vendégeit, fellépőit (a Csavar Színház mellett vajdaságiakat, netán Berecz Andrást), vagy éppen helyieket, azon is érdemes lehet elgondolkodni, nem lenne-e értelme nagyvárosokban, vagy akár a fővárosban is tájnyelveken beszélő magyar tanárokat (is) foglalkoztatni. (A dolog lényegéből fakadóan nem hosszú időre, persze. De talán nem lenne haszontalan, ha megértenék: az ízes beszéd sem nem hiba, sem nem ilyen-olyan tréfák szükségszerű célpontja, hanem egy értékes és érdekes, ráadásul érthető színfolt, ami az életünk része.)

Ahogy az Asszony!!! során hárman töltötték meg az őriszentpéteri Pajtaszínház játékterét, úgy A nagyidai cigányoknak sem volt semmi híja Gál Tamással, Bodonyi Andrással, egy-két kellékkel, asztallal és székekkel.

Gál Tamás egymaga – a szó szinte szoros értelmében – megeleveníti a történet nem kevés szereplőjét, felét magából, felét a nézőközönségből. Azonban, miközben egyik szereplőjével kézbábként játszik, majd a két marakodó-beszélgető figurája között ide-oda ugrál, figurából szól ki és figurával vonja be a gyerekeket a játékba, a figurát a bevont kisember megszeppentségének mértékében keményíti vagy lágyítja, minden egyes színpadi alakja érzékelhetően valóságos, szóval, mindeközben eszünkbe sem jut a virtuóz, a briliáns vagy bármely egyéb kényeskedő kifejezés. Gál Tamás ősz hegedűsével, cigánydallal, cigányzenével, huncut, mégis nyílt tekintetével állandó, élő viszonyban van minden egyes színpadi figurájával. Ahogy Arany János kineveti alakjait, úgy neveti ki minden egyes általa színre hozott alakját Gál, és ahogy a költő nevetése sem puszta gúny, úgy a felvidéki színész sem mulasztja el megmutatni a kikacagott figurák igazságát sem. Megmutatja a labancot is, megmutatja a csóri vajdát is és más cudar embereket is egytől egyig, van, akit jobban kedvel, van, akit kevésbé, de ez az előadás jól érezhetően senkire nem haragszik. A nagyidai cigányok egy jóízű játék, meg-megszakadó nevetés, mégpedig az a fajta, amikor nem csak a rekeszizom csavarodik, de az agy sem marad csavartalan.

Ahogy az Asszony!!! című előadásuk, úgy A nagyidai cigányok is könnyed játéknak tűnik a Csavar Színház előadásában, amilyet érzésre bármikor és bárhol képesek rittyenteni. Vélhetően ez így is van (a 6. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle megosztott fődíja is ezt támasztja alá), de azért idekívánkozik az egyszeri hegedűvirtuóz esete, akit lezseniztek, mire ő beszédes ajakbiggyesztéssel vonta a társalgásba napi 8-10 órás gyakorlását.

Legvégül: persze hogy csak álom volt az egész - egy cigányember álma, aki talán még csak nem is vajda, és aki búcsúzó dallal, ősz hajú hegedűse kíséretében kisétál a Pajtaszínház ajtaján. Hogy pedagógusként mi mindenre volt tekintettel és figyelemmel Gál Tamás, és hogy az előadás egyszerre kinevető, mégis elfogadó alaphangja mennyivel emberibb és hitelesebb hozzászólás a cigánytémához, mint annyi más sokkal cirádásabb, szakmailag minősíti az előadást. Azonban az igazi minősítés ma Őriszentpéteren inkább az volt, hogy az embernek – a késői időpont ellenére – ellenállhatatlan kedve kerekedett utánamenni a mese hősének, még akkor is, ha pontosan tudtuk, hogy az öltöző felé tart.