Tarantino Kutyaszorítóban című filmjét az alkotók nem egyszerűen színpadra állították, hanem a történet vázát megtartva újragondolták, eljátszadozva azzal a lehetőséggel, hogy „mi lenne, ha mindez ma, itt és most történne”. Az alapszituáció és a narráció megmaradt: itt is a raktárépületbe kétségbeesett őrjöngések és besúgókeresések közepette beszivárgó, jóvágású, öltönyös bankrablók mentén halad a történet. Csak itt Fehér egy lefokozott és a seregből kihajított majdnem-tökéletes katona, Szőke a börtönlét szexuális megpróbáltatásait behatóan megtapasztalt bűnöző, Széparcnak gyermekkorában nem csak a fantáziája volt színes, hanem a maffiózó apuka sajátos nevelési módszereivel is meg kellett barátkoznia, Kék meglehetősen ingerülten reagálja le párkapcsolati problémáit, Narancsnak pedig lövése sincs, hogyan épülhetne be a rablóbandába, ezért segítséget kér a színházról sajátos elképzeléseket valló bártulajdonos ismerősétől. Hogy Rózsaszín miért olyan opportunista, hazug nyamvadék, amilyen, arról valamiért nem tudunk meg semmit.

Szóval itt alapvetően az emberek és az ő történeteik mások: közelebb állnak hozzánk. Legalábbis ilyesmi hatást szándékoznak elérni a meghiúsult rablás után a rejtekhelyen gyülekező banda által produkált raktári kavarodást és főnökvárást meg-megtörő flashbackek. De valami nagyon elemi, nagyon alapvető dolog hiányzik ezekből a jelenetekből, hogy tényleg a magunkénak érezzük. A hangsúly azonban ezúttal az érzésen van. Hiszen _tudni tudjuk_, hogy kik ezek az emberek, milyenek és miért ilyenek, az őket feldolgozó jelenetek is precízen, ötletesen, részletesen vannak kidolgozva és az előadás egésze is alaposan van felépítve - a sztorit semmilyen hiányosság nem bénítja, s közben gyakorlatilag semmit sem vesz át vagy használ fel a filmből. Itt minden jelenet saját, mégis szinte magától értetődően áthatja a közeget a Tarantino-hangulat, a különféle, a realizmust az abszurddal variáló alapállású narratívákat sajátos módon ötvöző dramaturgia. A filmrendező más filmjeiből viszont visszaköszönnek konkrét mozzanatok, például a báros jelenetben a Ponyvaregényben látott Uma Thurman-John Travolta-féle tánc, Szőke által pedig elhangzik a szintén a Ponyvaregényből ismerős Ezékiel 25:17. Mindehhez hozzáadódik még egyrészt a rakétabázis utánozhatatlanul misztikus feelingje, másrészt pedig az előadás egyedi, érzéssel és profin kivitelezett látványvilága is (díszlet-látvány: Cseh Renátó).

Ez a következetesen kidolgozott, egyébként szinte minden elemében kihasznált díszlet már önmagában is egy bravúr, hiszen egyszerre képes megjeleníteni a raktárépület valóságos terét és a flashbackek füstös, sötét, mégis színes világát. Szóval a magával ragadóan sokrétű látvány és hangulat egyértelműen adott. Legalább annyira egyértelműen, ahogyan a színészek léteznek a színpadon. Egy pillanatig sem kérdéses, hogy minden karakter, minden figura alaposan és részletesen ki van találva.

Kovács Ádám mint titokzatos, hidegvérű, de fenyegetően őrjöngő Fehér, aki fegyverforgatásban és gyilkolásban megkérdőjelezhetetlenül a szakma csúcsát képezi. Klem Viktor Szőkéje jókedvből és élvezetből űz perverz játékot bármely embertársával, egy pillanatig sem elmerengve az emberélet fontosságán. Rada Bálint a gyáva és önző hazudozás folyékonyságával teszi érdekessé Rózsaszínt, sántikálásáról lehetetlen eldönteni, hogy egy sérülés vagy a kapkodós tutyimutyiság okozza. Simon Zoltán kaján mosollyal tűri apja büntetéseit, amiket azért kap, mert nem becsüli túlzottan a másik testi épségét. Nem kétséges, hogy bűnöző lesz a fiúból, ahogy nem kétséges ez Kovács Gergely Kékjénél sem. A kicsit hiperaktív, kicsit erőszakos Kék belépője egyébként mind szövegileg, mind színészileg egy kreatívan és ötletesen felépített magánszám, amit egyedül Király Dániel színházilag eltökélt, de ízig-vérig dilettáns bárosa képes felülmúlni – száj-effektekkel megtámogatott show-ja külön csemege ebben pontról-pontra felépített komplett színpadképtelenségben. Rusznák András remegő kezű, elfojtott hangú Narancsa a bárban tökéletesen meggyőző kívülálló, amúgy pedig olyan valóságos alamuszisággal haldoklik, hogy az ember hajlamos még megsajnálni is őt. Ezt a sajnálkozást pedig meglehetősen váratlanul töri össze, amikor hirtelen felfedi a kilétét elhomályosító ködöt. Fehér Benő életszerű egyszerűséggel küzd az életéért. Pálos Hanna és Borbély Alexandra változatosan keltik életre kisebb szerepeiket – legemlékezetesebb közülük Pálos vehemesen tapló anyája és Borbély hidegvérű G.I. Jane-je.

De bármily kidolgozottak is a karakterek, néhány dramaturgiai (dramaturg: Fekete Tamás) és szervezési hiányosság levesz az erejükből és az érthetőségükből - annak ellenére, hogy a történet valamint a jelenetek kétségtelenül fel vannak építve. A helyenként feleslegesen kapkodó előadás minden részletessége és ötletgazdagsága ellenére az egészből sokszor eltűnik az a keret, aminek köszönhetően mi, nézők könnyedén átadhatnánk magunkat az eseményeknek. Az, aminek köszönhetően valóban sodródnánk a szereplőkkel (sőt, effektív összekapcsolódnánk velük, részeseivé válnánk annak, ami történik) és nem csak próbálnánk őket követni (amitől az előadás is sodródna és nem válna néha egysíkúvá), amitől egyértelmű lenne, hogy mi játszódik előttünk _és velünk_. A szereplőkből sugárzó elszántság és energikusság képes lenne – ahogy sokszor képes is – ezt elérni, de az egész szintjén ez valamiért mégsem megy végbe. Pedig ez a Kutyaszorítóbban láthatóan a miénk szeretne lenni – ez nem kétséges, ám ez sokszor inkább csak tudható és nem érezhető. Nehéz megtalálni, hogy ezek a „színes fickók” miért a mieink. Márpedig a mieink.