A fent említett „prizmaként” egy játékvezetői öltöző szolgál. Aki ide belép, az óhatatlanul lefelé tart, mert a háromszög alapzat lejt, még ha a pad, az asztal, a fogas ellent is mond a csúszdának, merthogy megfelelő hosszúra szabott lábaik segítségével őrzik a kalitka alatt futó „valóságos” talajjal való párhuzamot. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig a kávéfőző csak kétszemélyes. Valaki kicsúszik az osztásból.
Első ránézésre Szappan (Dukász Péter) az, a futballistának gyenge, bírói szerepköréből pedig partjelzővé visszaminősített idősebb férfi, a többszörös családapa. Hozzá képest még a borzalmas verseket író Művész (Veres Előd) is szerencsés ember, pedig a Szomorúszájú Bíró elszerette a barátnőjét, Mariannt. Szépen, komótosan kerülünk egyre beljebb, a három ember közt gubancolódó szálak sűrűjébe. Az első perctől fogva nyilvánvalónak tűnik, hogy a legesendőbb Szappan, de végső soron mégis ő mutatkozik a legfőbb intrikusnak is. Ezen a ponton egyfelől megdőlni látszik a fenti hármas „nagyítás”, másfelől azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy ez az a társadalmi szféra, amelyik erre is hajbókol, arra is kézcsókol, míg szépen lassan bele nem töpörödik az örökös szolgaszerepbe. Dukász Péter csontos, derékban megtört alakja csupa harcias és egyben kínos alázat; igazi múltból itt ragadt, kiégett fószer. Kinyúlt utcai ruhájához, melegítőjéhez képest a partjelzői mez ünneplőruha. Miközben gyűlöl, s igyekszik betartani a másik kettőnek ott, ahol csak lehet, csodálja is őket, mert mernek _valamilyenek_ lenni.
A Művész önelégült semmittevő, lekenyerezhető, tehetségtelen, saját ragacsos érzelmeiben dagonyázó alkoholista fűzfapoéta. Veres Előd kócos hajjal és tágra nyíló szomorú barna szemekkel - s talán egy kis párás „melegséggel” - játssza a széplelket. Úgy tesz, mintha tudomást sem venne a világról, mert minden, ami nem művészet, megvetésre való. Pedig romlottabb, mint Szappan. Ő maga nem mer, nem tud revansot venni a Bírón, csak kárörömmel figyeli, hogyan csúszik le a barátnőjét elszedő, nemzetközi karrier előtt álló fiú is kettőjük szintjére. Így nem csoda, hogy a törtető, menedzser külsejű, elhízott Bíró szimpátiát kelt. Lung László Zsolt magabiztosan lép színre, mint az élet császára, elviseli, hogy az ellene dolgozó partjelzők keresztbe tesznek neki élete meccsén, még azt is elfogadta, hogy a Mariann már őt is lecserélte egy még jobb partira, de hogy még ennek a lúzer Szappannak is „megvolt” a Mariann, azt már képtelen elviselni. Mint egy kisfiú, elpityeredik.
A három, már megjelenésében is nagyon különböző karakter jó választásnak minősül a rendező, Csáki Csilla részéről, az egyébként is koncentrált színészi játékot még „sűrűbbnek” mutatja a mintegy egynegyed színpadnyira zsugorított, háromszög alakú tér (díszlet: Gyurka Csongor). Ez, illetve a két felvonáson át halkan szóló zene filmszerűvé teszik a színen folyó játékot, csak épp vágás és plánozás helyett egyetlen szűk képkivágással dolgozik a rendező. Így hangolható enyhén szimbolikussá egy hétköznapi melodráma.
_(Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiválja, 2011. június 25.)_