Arrigo Boito átirata Shakespeare Othellójának egyszerre könnyed sűrítménye és kivonata az eredetinek. Az átdolgozás során jelenetek és figurák hullottak porba, de a történet és a szereplők fontosabb momentumai, illetve jellemvonásai megmaradtak, így az események itt is Othello és Desdemona szerelme körül forognak, amit megmérgez Jago nagyravágyásból és elégedetlenségből fakadó cselszövése – eléri, hogy a mór féltékeny legyen feleségére, illetve hogy meggyanúsítsa, összejár régi barátjukkal, Cassióval. A féltékenység persze erősebb a szerelemnél, ezért Otello ágyba fojtja szerelmét, az pedig, hogy mindez csak hazugság, csak utána derül ki. Az egyszeri fogyasztóban – teljes joggal – nem merül fel több annál, mint hogy ez a történet a szerelemről, a féltékenységről és a hazugságról szól. Kicsit nagyobb gond, hogy úgy tűnik: ennél többet mintha Vámos László _sem látott volna_ ebben az operában (az ő 1994-es rendezését ifjabb Palcsó Sándor állította színpadra).

Mindez szolid, "korhű" (15. században játszódnak az események) látványossággal megálmodott, két félkörben kettészelhető kikötői bástyában és körüle (egy ciprusi szigeten) zajlik a színpadon, hangsúlyoktól és kiemelésektől mentesen. Szó se róla, nagyon kellemesen, hiszen a Kovács János által nagy ritkán vékonyan, néha viszont az énekeseket (sőt az elején még a kórust is) elnyomva vezényelt zenekar nagyon pontosan játssza Verdi könnyed, a tragédia ellenére – és ez izgalmas ellenpontot teremt – alapvetően vidámra és játékosra írt zenéjét. Vannak ugyan sötétebb, mély húrokat és lelki bugyrokat pedzegető hangok, de azok nem hatják át a darab egészét. De nem csupán Verdi kevés dallammal, de barátságosan operáló zenéjének, hanem az énekesek _gyönyörű_ hangképzésének is köszönhető a könnyed kikapcsolódás. Ez esetben a gyönyörű szó szerintinek és teljes értékűnek tekintendő: tényleg szép valamennyi hang, de mintha a színészi feladatok kidolgozására nem fektettek volna ekkora hangsúlyt. Wendler Attila tenorja annak ellenére építi fel hangban kimérten, gondosan és az érzelmekkel körültekintően bánva Otello dalait, hogy közben gesztusai nem törnek ki a teátrális karhadonászás, -kitartás és az ötpercenként elkövetett színpadra esés, heveredés és fekvés meglehetősen egysíkú gyűrűjéből. Tokody Ilona nem próbálkozik hasonló színesítéssel Desdemona esetében, hanem egy naiv, szerelemmel eltelt és kedves lányt kelt életre – a maga egyszerűségében abszolút élvezhetően – pár mosolyból és sugárzóan vidám hangból. Ennek köszönhetően tökéletesen érthető az is, hogy Desdemona miért tart ki még akkor is férje mellett, amikor pontosan tudja, hogy meg fogja ölni. Perencz Béla energikus baritonja olykor játékosan szólaltatja meg Jago önző számításokról szóló dalait, így pedig az énekes néhol túlzottan is gonoszra formált gesztusai is életre kelnek. Gál Erika alázatos Emiliája az utolsó pillanatban tör ki, elárulva férjét, Nyári Zoltán pedig egy visszafogott és az eseményekkel sodródó, ártatlan Cassiót formáz meg, mind hangban, mind jelenlétben.

Vágó Nelly szigorúan 15. századi jelmezei tökéletesen illeszkednek az előadáshoz, ahogyan Csikós Attila díszlete is – amit színessé és hatásossá tesz a kékre vetített hátsó vászonfal (még akkor is, ha a technikai szekció nem mindig tudja, hogy merre és mikor forogjanak azok a fránya bástyafalak). És annak, aki nem jár húsz-harminc éve operába, egyéb meglepetéseket is tartalmaz az előadás. Érthető, hogy régen úgy oldották meg a jelenetváltásokból következő átdíszítéseket, hogy behúzták a függönyöket, feltekertek némi nézőtéri fényt és a hallgatóság vagy trécseléssel vagy kényszerű bambulással lekötötte magát, míg a díszítőmunkások elvégezték a feladatukat, de ma megtapasztalni egy ilyet, bizony _felfoghatatlan_ élmény. Ugyanis az _Otello_ harmadik és negyedik felvonása között mindez végbe megy – csöndben, hiszen a Verdi által komponált nyitány nem bizonyult elég hosszúnak ahhoz, hogy az Operaház díszítői a színpadra varázsoljanak egy ágyat, egy imaszéket, egy széket és egy asztalt.

Az is egy külön élmény, hogy minden felvonás után leengedik a függönyt, a szereplők pedig – ha van szünet, ha nincs, akármilyen intenzitással tapsol a publikum – kijönnek elé meghajolni. Ha úgy tetszik: megtapsoltatni magukat. Mindehhez csak ráadás az épületben járkáló nézőtéri felügyelők, akik a szünet végén nagy csöngőkkel jelzik, hogy folytatódik az előadás. Ha nem lenne az ember zsebében egy kikapcsolt telefon és a kék háttérvászonnak nem lenne annyira modern hatása, egy pillanatnyi kétségünk sem támadna afelől, hogy igazából _1902-t írunk_. Vélhetően akkor sem álltak jobban az emberek a szerelem és a féltékenység kérdését illetően – ám ez az előadás igazából minden korban csak egy korrekt színpadra állításnak hat, valós kérdések nélkül, amiben nincs más dolgunk, mint nézni és gyönyörködni. Persze lehet, hogy ez is a cél.

_(2011. június 14.)_