Faustin Linyekula részéről ez a felvetés és a történet érezhetően nem vicc, nem egy egyszerű tánc-szituációs énkeresésről és önkifejezésről van szó, amikor azt mondja, hogy soha nem táncolt, de most fog, hanem létkérdésről. Hogy ez kiegyenlítődjék, meg kell találnia szülőfalujának ősi rituális mozgását. Persze eddig is táncolt: rengeteget dolgozott, hogy eltartsa a családját, a beteg nagymamáját, hogy terjessze az afrikaiak hírét a világban, hogy elmondja a történeteiket, hogy megmutassa őket, hogy lássuk: ők is emberek. Teszi egyébként mindezt abban a világban, amelyik betiltotta a vágyott rituálét, mondván: az az ördögtől való. Meg teszi persze megélhetésből, de teszi belső késztetésből is, ami az ő esetében nem puszta frázis, hanem valós cselekedet. Keres és játszik, nem nagyot és nem látványosat, valami nagyon minimálisat és valami nagyon elemit.

Sokszor talán nem is érteni, hogy mit, mozdulatai egyáltalán nem találkoznak Flamme Kapay mindenféle rituálisat mellőző effektzenéjével. Csak valami nagyon furcsa érzet van ebben az összképben, valami nagyon szokatlan. De ugyanilyen szokatlan az is, amikor a hanghatásokat rituálisan dübörgő dobok váltják fel. Vagy amikor megszólal Faustin Linyekula erőteljes, elképesztő mélységekből előtörő éneke. Valami egészen furcsa rítus ez, amelyből amennyire hiányzik az európai ember által, filmek és egyéb jótékony dolgok hatására elképzelt, tűz körül ugráló fekete emberek dünnyögő és zümmögő, ugráló csoportja, annyira különleges is, ahogy mindezt mellőzve teremtődik meg az énkeresés kiszámíthatatlan világa a színpadon.

Linyekula mozgáskultúrája pedig egészen sajátos, egyedi és általános mozdulatok egyaránt megtalálhatóak benne és véget nem érően ismétlik magukat, de repetitivitásukban is van valami különleges, amitől egyéni szeánsszá válik a tánc. És Linyekula tényleg táncol, táncol annak ellenére, hogy a technikára olyannyira nem sikerül hatást gyakorolnia, hogy némi feliratozó szaggatás után a zárópillanatokat a hangfalak zörejei zúgják szét. De ott van előttünk ez az ember és az a pár elem, ami ugyan nem mindig akar összeérni az előadáson belül, közben azonban ott van Linyekula kétségekkel és kérdésekkel teli, de azokkal őszintén szembenézni tudó lénye. Egy nagyon ritka lény.