A paródia tárgya pedig a kis és az eggyel nagyobb magyar valóság, aminek talán nem is lehetne idillikusabb környezetet találni, mint az egyébként is lenyűgöző zselici tájvédelmi körzet egyik legszebb szegletét, a Peterke-völgyet. A völgy belsejében egy tó fekszik, körben erdő, közötte rétek és néhány teraszos nyaraló, a vízben pancsoló kislányok, a parton vakációjukat bolyongó kamaszok, néha egy-egy robogó és traktor nyomja el a madarak énekét, és édes szalmaillat kering a friss levegőben. Csoda hát, ha Shakespeare ellenére telibe-Csehovval nyit az előadás a festői vízparton? Merthogy a helyszín szinte végig a szabad ég alatt van (ide-oda vándorolunk közben), ahol az aktuális játéktér körüli rét gondosan le van taposva/kaszálva, a színpadot pedig nem nagyon hiányolhatja senki: a völgy akusztikáját bármelyik kőszínház megirigyelhetné. A háttérben bográcsban valami fő, a szakács pedig a balatoni kempingidill elidegeníthetetlen részét képező, gulyáslevesét életre-halálra készítő családfő (Lábodi Ádám remekbe szabott alakításában), aki amint traktort lát, már emeli is kezét - persze, hiszen mindenkit ismer, azt pedig folyamatosan jelezni kell, hogy melyik terület van körbepisilve. A lassan, kimérten, pillanatról pillanatra kibontakozó időspirált végül a megérkező hajótöröttek teszik teljessé, akik némi Baywatch-utánérzéssel tevékenykednek a parton tangapapucsban és szörfdresszben, és indítják el a történetet is útjára. Innen bontakozhatnak ki végül a szerelmi sokszögek, aminek alakulásában az út most fontosabb, mint a cél, ám ehhez híven egyetlen pillanat nem marad kijátszatlan.
Amikor megérkezünk második helyszínünkre, már a totális színház keretei bontakoznak ki: stilizált jelmezben, egy valódi kapualj valódi padjánál huszonéves fiatalok éneklik veszettül, hogy "Ránézek a benzinfűnyíróra/ Hárman-négyen szednek majd ki alóla", mélyen átérezve a csak a vidéki pálinka által elnyerhető magyaros illuminációt. A tipikus kocsmakarakterek egytől egyig kitalált és kidolgozott figurák: van a stílusos alpári, a kívül kopott, belül enyészett, a harsány alkesz, a szinte néma outsider, a lassú frappáns és az önérzetes kocsmáros, akiket egyvalami tart össze, a kicsinyesség. Ők a tömeg (jelen esetben a két főszerelmes udvartartása), de igazából a hősszerelmesek sem sokkal jobbak, hiszen az egyik fél egy poétalelkű, önimádó pojáca, a másik pedig ki sem lát az önsajnálatból, és egyikük sem tud lelkileg a csokimázas sivárságon fölülemelkedni, abban viszont nagy beleéléssel vergődnek. A történetben csak egyvalaki van, aki valóban szeret, de ő sem tudja miért, úgyhogy egy ideig követjük is, hogy mi történik vele, de aztán a massza és a szerepcsere végül őt is ellepi. Ugyanis a Kaposvári Egyetem színészhallgatói remekül megtalálják saját hangjukat - az "első szereposztásban" mindenképp –, szinte tobzódnak a magabiztosan uralt, remek ritmusérzékkel összejátszó figurákban, tökéletes pontossággal érezve azok határait. A teljesség igénye nélkül: Lábodi Ádám nemcsak a bogrács mellett, de infantilis papnak is remekül érzi a határokat, Kárpáti Pál és Vitányi-Juhász István fakabát kettőse egyszerre kiábrándító és szórakoztató, Váncsa Gábor fontoskodóként úgy tenyérbe mászó, hogy nem lesz sok, Formán Bálint úgy osztja az észt, mint bármelyik benyomottan is szelíd kocsmai észosztó, Rainer Micsinyei Nóra az abszurdot tökéletesen érzi és egy kis mindennapi őrültséggel párosítja, Lovas Rozi megtalálja az undokság mögé rejtett önbizalom hiány erőltett vonásait, Boros Anna pedig úgy tud tisztán szeretni, hogy nincs is nagyon kit. Viszont egymásnak átadva a stafétabotot, már nem ennyire tiszta és egyértelmű a kép, ugyanis a váltótársak sem elődjük hű mását, sem hasonló részletességgel kivitelezett újat nem tudnak megszülni a szerepcserékből, ezzel inkább csak adnak még egy löketet a tér-idő csapdának, a cserék jelentése pedig inkább csak értelmezhető mint átélhető.
Azonban így is mindenki minden pillanatban a helyén van, pontosan tudja, hogy mit és hogyan kell csinálnia, Mohácsi János rendező pedig elegánsan illeszti össze az elemeit, legyen az a legalpáribb kocsmafíling vagy a XXI. századi magyaros néplélek keserédes bája, szélesvásznú tájkép vagy mikronnyi méretű poén, geg vagy életkép, és bár olykor több a nyelvi csűrés-csavarás, mint amennyit elbírna a játék. Ezekre a pillanatokra gyorsan jótékony homályt borít a közönség, hiszen előtte rendben el volt kényeztetve, egy szava nem lehet. A mindent átható színházi közegen - ami végig izgalmasan feszül egymásnak a minket ott és akkor körülvevő valósággal – pedig az sem tud sokat tompítani, hogy néhányan nem találták meg magukat a karakterekben, ők viszont arányosan kevesebb szerephez is jutnak.
A Vízkereszt, avagy elmentek ti a jó kurva anyátokba című előadásban a történet tizedleges, a pillanat és a szituáció dominál, szinte függetlenül Shakespeare-től, és mégis minden pillanatban alázatosnak maradva vele, hiszen az előadás nem csak az értelmet keresi a jelenetekben azok egyszerű felmutatása helyett, hanem ezzel a vándorlós, tévelygős, laza játékossággal minden pillanatban harcol is a nézőért – valami ilyesmi lehetett az Erzsébet-kori színház –, és ehhez csak magát a színházat használja, semmi porhintést. Ez pedig olyan színpadi bátorság, amit nagyon kevésen vállalnak be, de hogy működhet, arra azért lehet bizonyíték, hogy sokan mind az öt órát végigállták, az előadás közbeni lemorzsolódás pedig gyakorlatilag nulla. Hiszen ha minden pillanatnak tétje, oka és értelme van, és minden pillanat nekünk, rólunk és hozzánk szól, akkor az érdekes lesz. Érdekeltek leszünk abban, hogy ott legyünk, ez pedig nemtől és életkortól teljes független. És bár azt is inkább csak érteni lehet, mint érezni, hogy a lény meggyilkolása mit jelenthet, ettől függetlenül az egész megszületik, mert minden pillanata a mi életünkről szól, mindössze egy arasznyival távolabbról attól, ahogy azt tényleg megéljük.
