Talán nem nehéz a dolgunk, lévén egy nagyon is ismerős alaphelyzet tárul elénk a színpadon: emberek csoportja egy határozottan ember külsejű lénnyel találkoznak, akiről nem tudják, hogy ki vagy miféle, ezért meg akarják ölni, ki akarják közösíteni. Ismerős reakció, nem? Aki nem tartozik közénk, nem a mi nyelvünket beszéli, nem a mi bőrszínünket viseli és nem a mi istenünkhöz fohászkodik, az lesz szíves picit odébbállni. Gergye Krisztián Társulatának előadása ezt a némileg didaktikus helyzetet csavarja meg azzal, hogy elsőre egyedül a furcsa lény tűnik határozottan embernek, míg az embernek mondottak festékkel vannak kevésbé felismerhetőre maszkírozva (smink: Károlyi Balázs), a két világ összeismerkedése pedig úgy zajlik, hogy utóbbi összekeni az előbbit.

Az egész szituáció sokáig kellemesen és sokatmondóan egyszerű. Akad egy tolmács, aki megpróbál valamiféle kommunikációt létesíteni a lénnyel, akiről kiderül, hogy érti az emberi beszédet. Ám a tolmácsnak nem hisznek, mert az meg akarja menteni a foglyot. Szekálják, cukkolják, szaporodásra, gyilkosságra akarják kényszeríteni a szerzetet, de csak nem ugrik be semmilyen csapdába. Úgy látszik, jóságos ez a kis mozgó-szörny. Pedig minden ellene van, nem csak a szereplők, a díszlet és a látvány is. Ugyanis a Gergye Krisztián által kialakított kis színpad minden eleme és a nézőtér (ami ugyan adott az Arcus Temporum Szabadtéri Színpadán, de kétségkívül remek választás) a tér közepén lévő kis szalmafészekre néz, ahol lény foglyul esett. Olyan így az egész, köszönhetően többek között a kottákból olvasott szövegnek, a Philipp György, Bartek Zsolt és Bella Máté által ijesztőre játszott hangokból felépülő, hangsúlyozó érzetzenének, a szándékosan velünk közölt mondatoknak és a néhai éneknek, mintha mi lennénk e szerzet tárgyalásának hallgatósága.

Az ítészek pedig győzik vádolni a lényt, magatartásukból úgy tűnik, hogy inkább vinni fogják innen, mintsem a saját lábán távozna. Legalábbis a városvezető zenészek – ők eközben remek összhangban vannak a színpadi eseményekkel – ellenszenves, számon kérő magatartásából így tűnik. Ez érződik Ágens, Bakos Éva és Tárnok Marica pletykálkodós, kommentálgatós, minden lében kanál női hármasából is, akik csak addig nem botránkoznak meg valamin, ameddig ők is csinálhatják. De így tűnik a Barsi Márton és Pásztor Tibor vadásza és állatidomárja között adogatott puskából, no meg az azt markolók gyilkolási vágyából is – mindegy, csak lőjük le. De a szajha sem maradhat ki, aki odaadná mindenét, ha ez a kis szörnyecske beléhatolna, de mivel ez nem történik meg, Madák Zsuzsanna ledérje alaposan fel van háborodva, mondván: _ez_ biztos nem férfi – neki még nem mondtak nemet. Egyedül Boudny Lídia Ágnes szüzében van valami teljes semlegesség és feszítő ellentmondás, ugyanis őt odavetették az akkor még állatnak hitt valami elé, hogy erőszakolja meg, de az nem tette, sőt kiszabadította a kikötözött koncot. Boudny egyébként nagyszerűen tud mesét mondani: pontosan és szépen, ahogyan azt egy kislánynak kell. Kislányosan, de nem nyeglén vagy szerencsétlenül, hanem azzal a naivitással és hangsúlyozással, tökéletes önazonossággal, ahogyan azt egy kislány teszi.

Egyedül Makranczi Zalán tolmácsa töri magát, hogy megmentse a szerzetet. Empátiából vagy csak elfogadásból - nem tudni, mindenesetre a kezdetekben még sokkal ingerültebben kérdezgető tolmács Makranczi alakításában egyre közelebb és közelebb kerül a fogolyhoz, sőt a végén annyira mélyre megy a mozgás-beszéd fordítás, hogy össze is folyik a személyiségük. Sajnos épp itt, a végén csúszik talán túlzott önismétlésbe és kimondásba az előadás. Gergye Krisztián lénye egymásba forduló, tekerődő, követhetetlenül kacskaringós, de mégis tiszta mozgásával mindvégig titokzatos képes maradni, miközben magában hordoz némi ártatlanságot is. Aztán ahogy a tolmácsolás során kibontódik, hogy ki ő – egy mindenek közöttiségbe menekült, igenis valós életet élt, de abból kibukott ember – egyre kevésbé lesz fontos valójában, hogy ki ő. Kimondódik rengeteg művészi hitvallás, tettvágy és számkivetettség, miközben mindezek azelőtt is ott voltak, csak akkor még nem csak előttünk, hanem bennünk is.

Létkérdéssé vált, hogy mozgás és beszéd képes-e egymással szót érteni, hogy ezt a lényt el tudjuk-e fogadni olyannak, amilyen – hiszen láthatóan és érezhetően emberi –, hogy meg akarunk-e érteni egy olyan világot, amelyik minket akar megérteni és beszélni szeretne hozzánk? Amint kimondódtak ezek, máris sokkal kevésbé fontosak - de szerencsére így is fontos marad a kérdés. Gergye Krisztián trilógiájában érezhetően előreléptünk egyet: az éppen megszületett, kérdésekkel harcoló fekete bárány a kificamodott világ feldolgozása után most egy másik feszítő problémával nézett szembe: a figyelni, megérteni és elfogadni akarás nehézségeivel.

Ez is kudarcba fulladt? A fegyver, bár nem dördült el, az utasítás egyértelmű volt. Pedig sikerült. Megértettük a lényt, aki határozottan ember, csak kicsit más, mint mi. Ő nem úgy beszél, mint mi. De akkor ez sokkal inkább izgalmas, mint kiirtandó. Nem?

_(Arcus Temporum Fesztivál, Pannonhalma, 2011. augusztus 27.)_