Vajon a Zsidó Nyári Fesztivál alkalmából Izraelből érkezett produkció, amely tavaly a legjobb szórakoztató előadás díját nyerte hazájában, képes-e reflektálni a mai harmincasokra? - hangzik a prekoncepciózus belső kérdés, s miközben kellemes zongoramuzsikát hallgatunk az Uránia gyönyörű nagytermében az előadás előtt, óhatatlanul felidézi az ember emlékeit a Víg előadásáról, amely legutóbbi állapotában már elég távol volt minden ilyesmitől. Utólag már megvan a válasz: igen, sőt mintha kifejezetten ilyesmi céllal jött volna létre. A Woody Allen által végigfuttatott gondolatok ugyanis nem feltétlenül neurózisos kedélybetegre vallanak; a Guri Alfi-Aharon által játszott Allan sem nem neurózisos, sem nem kedélybeteg, sokkal inkább a közösségben való létezés és a párkapcsolathoz való alkalmazkodás jelenti a problémát. A valóságos szövegláda Allan – és pragmatikus barátja, Dick, illetve az ő érzelmekre vágyakozó neje, Linda – ebben az előadásban _mai_ harmincasok, akiknek a húszas éveit elvitte az egzisztenciaépítés, a tapasztalatok gyors megszerzésének igénye, mint alapfeltétel a sikeres munkához. Dick üzletember, Allan jó nevű filmkritikus. Dick összeházasodott Lindával, aki a biztos hátteret biztosítja neki – ekképpen háttérszerepre is kárhoztatva Dick életében –, Allan pedig Nancyvel kötötte össze sorsát, csakhogy Nancy önmegvalósítani akar, amihez nem passzol Allan négy fal között leélt filmfaló életmódja, így elhagyja Allant, akinek szerencsétlen kimenetelű, a valóságtól elrugaszkodott párkapcsolati stratégiái a rettenetesnél rettenetesebb filmes klisékből származtathatók.
Noha a koncepció és a tér is mai, a vezetékes telefon és a bakelitlemez anakronizmusa, az Allan nappalijába telepedett bárzongorista, illetve a lakás vetítésre alkalmas összes felületén folyton megjelenő Humphrey Bogart, illetve az elején megjelenő filmes idézetek egyrészt jól definiálják Allan gondolkodási alapvetéseit, egyúttal sajátos időzavart hoznak létre, amely generációkon átívelő problematikára utal. Allan filmjelenetekben gondolkodik, így a megelevenedő múlt és a felmerülő fantáziafigurák és -helyzetek is minduntalan archetipikus klisékben térnek vissza; megidéződik az Ének az esőbentől kezdve akciójeleneteken át romantikus csónakázásig sok minden, mindössze négy színész, illetve a világítás és a kellék kreatív használata által. Ilan Eldad ritmikusan és kiegyenlítetten szervezi Allan fantáziáját a történet fonalába, célszerűen sűrítve a darab szövegét (adaptáció és héber szöveg: Eli Bijawi), így az előadás hossza alig haladja meg a másfél órát.
Hogy nem unatkozunk (legfeljebb abban az időben, amikor a feliratozógép önkényes sztrájkja okán nincs magyar szöveg), az egyrészt Woody Allen meglepetéseket mindig okozni képes szövegének, illetve Guri Alfi-Aharonnak köszönhető. Allan szerepét mintha őrá öntötték volna, önmagában bizonytalan, tétova, mégis szellemes figura, tökéletesen önazonos a hupikéktörpikés alsógatyás, skótkockás zoknis, szövetnadrágot és kötött pulóvert viselő, helyét és önmagát kereső figurával, s még sincs benne semmi a hetvenes-nyolcvanas évek értelmiségijéből – ő _cool_ akar lenni, szerethetően _cool_. Efrat Baumwald teljes természetességgel játssza Lindát, Allan iránt érzett szimpátiája észrevétlenül, tettenérhetetlenül fordul mélyebb kapcsolat felé, és egy percig nem érezni eközben sem, hogy ne szeretné férjét odaadóan. Guy Loel parodisztikus felhanggal adja az elfoglalt üzletember Davidet, a Linda iránti érzéseit nem tartja lényegesnek, ám a benne feldemhedő féltékenységnek semmi előjele nincs. Meirav Shirom különböző nőalakjait (elsősorban Allan feleségét, a hozzá látványosan kevéssé passzoló Nancyt) erőteljes karikaturisztikus vonásokkal jeleníti meg, de végül is ez Allan fantáziájának terméke, belefér. Ilan Eldad előadása keretet teremt színészeinek, amit nekik kell kitölteniük, ők pedig többnyire élnek is e lehetőségekkel, illetve az ötletekkel.
Az izraeli Beer-Sheva Színház vendégjátéka számára némileg tágasnak bizonyul az Uránia nagyterme, az előadás egy intimebb, kisebb színpadi térben feltehetően erőteljesebben, intenzívebben működne. Ezzel együtt a Játszd újra, Sam! igazán emberi előadás, ami hagyja magát szeretni.
_(Zsidó Nyári Fesztivál, 2011. augusztus 30.)_
