Bernard Slade teljességgel kiszámítható, ám jól megírt bulvárdarabjában minden megvan, ami egy hosszú, sikeres szériához szükséges, de kell hozzá még egy biztos ízlésű rendező és egy jól sikerült szereposztás is. Jelen esetben egyik sem hiányzik. Radnai Annamária dramaturg pedig mához igazította a több évtizedes szöveget, abban a korszakban járunk, amikor - ahogy April mondja egy helyütt - már Bridget Jones is elvált „újraszingli”.
Az alternatív színházi előadások eszköztelenségéhez és a kőszínházak utóbbi évekbeli, kényszer szülte, „nézzük, mit találunk a raktárban”-típusú díszleteihez szokott szemnek egészen meglepőek Füzér Anni elegáns, a szereplők darabbeli átalakulását jelző-követő jelmezei (Tóth Ildikó fekete-fehér öltözete belépésekor nyíltszíni tapsot kap), és a szellős, világos színű bútorokkal berendezett, jól tagolt, nagyvonalú játéktér.
Az egész előadás attól kerül a helyére, hogy Bálint András rendező és a színészek is, amellett, hogy komolyan veszik a játékot, tudnak távolságot tartani tőle, tudják szeretetteli iróniával és öniróniával szemlélni az általuk alakított karaktereket. Különösen igaz ez Szervét Tiborra. (Azzal együtt is, hogy a Vidor Fesztiválon látott előadáson egy hajszálnyival gyorsabban és kevésbé érthetően kezdett a kelleténél.) Higginsbe oltott Jasont játszik, hiú, önző, el van telve a saját művészetétől, mégis bizonytalan. Természetesnek veszi, hogy két nő kering körülötte folyamatosan, az egyikkel a hálószobán, a másikkal a munkán osztozik, miközben lelkiismeret-furdalás nélkül „végzi ki” az April körül feltűnő férfiakat. Közben meg néha kineveti saját magát is: hát mit tegyünk, ilyen ez a pasas, ilyenek vagyunk mi, férfiak – kacsint ki a nézőkre, képletesen, persze. Tóth Ildikó nagyobb ívet jár be April szerepében a híres színműíróért rajongó, vidéki tanárnőtől az egyre öntudatosabb társ-szerzőségig, míg a tudomásul venni nem akart érzelmek és energiák egy, a legádázabb válópereket idéző, veszekedős-szakítós jelenetbe torkollnak. Ekkor aztán alkalma nyílik a száját is kinyitni rendesen, igaz, itt nem a bankbetéteken és/vagy a párnacihán osztozkodnak a felek, hanem a Tony-díjon és a forgatókönyveken, de attól a válás még válás marad. Mi ehhez képest a hivatalos feleség, Allison (Létay Dóra) finom, kulturált kihátrálása a hűvös és szinte érzelemmentes házasságból! És ott van még April férje, Leo (Csankó Zoltán) is, de ő sem okoz túl sok fejtörést a főszereplőknek, eleve vesztes pozícióból indul neki az April részéről inkább csak dacból kötött házasságnak, és fájdalmas rezignációval veszi tudomásul, hogy a dackorszaknak vége, így ő is mehet. Szó sincs tehát Werther-mélységű szerelmi sokszögekről, nem kell félni, hogy valamelyik szög nem éli túl a szakítást, és ezt a színészi játék is így, pontosan a helyén kezeli. Takács Katalin Blanche, a színházi ügynök szerepében okos, szinte már bölcs jó barát. Sallai Nórának (Kate) egy rövid, csábítás utáni jelenet jut, és azt hitelesen oldja meg.
A végén, az első (vagyis, a történet szerint másfeledik) közös éjszaka után Jason és April egytől tízes skáláig pontozzák a történteket. April 5 pontot adna, azzal, hogy ő az iskolában is mindig jóindulatúan osztályozott, Jason azonban ezt önkritikusan még így is erős túlzásnak tartja. A történetüknek ezzel azonban nincs vége, és biztosak lehetünk benne, hogy a Romantikus komédia (hasonlóan Jason és April Romantikus komédiájához) hosszú szériának néz elébe.
És ha már pontozni kell, én azt mondom – az előadásra persze –: 8 pont. (Igaz, az iskolában én is mindig jóindulatúan osztályoztam.)
_(Vidor Fesztivál, 2011. augusztus 30.)_
