Csurka István darabja Cseke Péter rendezésében néma marad. A szövegből kibontakoztatható dráma alkalmas lenne a politikai megosztottság (gyűlölködés) értelmetlenségének, a „káderség” tiszavirág-életének vagy a szocializmus halk bírálatának (ezen belül is a kilátástalanság által szült cselekvőképtelenségnek, vagy a zárt ideológiai rendszer deformáló hatásának) megjelenítésére, de ehelyett egy jelmezes felolvasószínházat láthatunk, aminek a leginkább megbocsáthatatlan bűne, hogy Koncz Gábor és Újlaki Dénes rendezői mankó nélkül ott lettek hagyva a sötétben egy szál gyufával a kezükben, aminek fénye mindössze arra elég, hogy az utolsó jelenetben felderengjen valami Moór és Paál valódi viszonyából.

A rendező mindenáron kabarét akart csinálni a drámából, amit leginkább a beékelt gagyibbnál gagyibb poénok bizonyítanak, meg az, hogy az egyetlen rendezői utasítás, amit a színészeknek adhatott, valahogy így szólt. „Légy olyan egyszerű, hogy még a levegőt is bután vedd!” Ebből sekélyes karakterek és olcsó, hatásvadász, és minden ízében igénytelen „színház” jött létre, amin nem segíthetett a két méltán megbecsült színész jelenléte sem, de ez legkevésbé múlott rajtuk.

Igénytelen, mert úgy akar szórakoztatni, hogy egysejtűnek nézi a nézőt, akinek nem hogy gondolkodnia nem kell (ez ellen a leghatározottabban fellép a rendezés), hanem kénytelen hozzá „butulni” a színpadon történtekhez, ami aligha megbocsátható. A félreértések elkerülése végett: nem a szórakoztatás tényét kifogásolja az ember (ennek igenis fóruma a színház), hanem annak a színvonalát.

A Koncz- vagy Újlaki-fanokon kívül tetszeni fog annak, aki az őskonzervatív polgári színház atmoszférájához szokott, de másnak valószínűleg nem. Legfeljebb ha nagyon akarja.