A díszlet mindössze egy hatalmas, előre-hátra csúsztatható, szőnyegekkel és párnákkal borított dobogó (szintén a rendező munkája), a jelmezek viszont (Balla Ildikó tervezésében) erőteljes színeikkel fontos alkotórészei a zenével, koreográfiával összekomponált álomképeknek.
A nyitójelenetben egy fehérruhás, erősen gömbölyödő hasú fiatal nő görkorcsolyázik körbe-körbe, majd szüli meg az előadás egyik fő szimbólumát, az újra és újra feltűnő, majd a darabbeli gyermekké változó, később égitestté visszalényegülő Holdat, keretet adva ezzel az előadásnak. Az álommotívumot a rendező odáig viszi, hogy az előadás végén hirtelen Zubolyból (akit már nem Zubolynak, hanem Tompor Miklósnak hívnak) és a sokáig férfiként megjelenő, Csarnóy Zsuzsanna alakította -Gyaluból- Vinkliből lesz Théseus és Hyppolita, mintha Théseus álmodta volna az egész történetet, így azt is, hogy Théseus és Hyppolita az egészen addig Benczédi Sándor és Bajcsay Mária alakította idősődő pár, míg ő, mint valódi Théseus, álmában Tompor Miklós volt, meg persze szamár. Mindez azonban az álmainkban minden lehetséges és semmi sem olyan, amilyennek látszik vitathatatlan igazságán, és azon kívül, hogy Csarnóy Zsuzsanna vörös ruhakölteménye gyönyörű szépen temeti be a Tomport alakító Oberfrank Pált, nem tud az előadás lényegét érintően újat mondani, és nem tudja a szemnek újabb és újabb vizuális csemegéket nyújtó látványvilágot értelem és érzelem számára is folyamatosan izgalmassá tenni, e téren akadnak üresjáratok.
A veszprémi előadás egyébként, annak ellenére, hogy a múlt év végén mutatták be, jóval régebbre nyúló előzménnyel bír, Maszlobojscsikov ugyanis az Új Színházban 2004-ben már megrendezte ugyanezt az előadást ami öt év alatt százhúszas szériát ért meg. Ezt a kész darabot adaptálta a rendező a veszprémi társulatra. A két előadásnak van közös szereplője is: Eperjes Károly. A színész három szerepet is alakít: Puckot, Philostratust és Tetőfit, laza eleganciával és könnyed magabiztossággal vezényli le a történetet, de alakításán néha a rutin is érződik, másrészt nem mindig különíthető el egykönnyen, hogy éppen kinek a bőrébe bújt. (Nádasdy Ádám friss, sok helyütt, például a mesteremberek színi előadásánál sziporkázóan szellemes fordítása éppen a mesterek új, a nézőközönség számára szokatlan neveinél okoz némi zavart. Például, ahogy a szünetben hallottam, többen nem értették, hogy került Petőfi – v.ö.: Tetőfi – a Szentivánéji álomba és egyáltalán Athénba, végül arra jutottak, hogy ő is volt vándorszínész.) Szalma Tamás Oberonját inkább a tépelődő kétség határozza meg, mint a féltékeny harag, az intellektusa győz a szenvedélyei felett, míg Kéry Kitti éppen ellenkező utat jár be: szemüvegét még alvás közben is a keze ügyében tartó, állandóan olvasó Titániáját fordítja ki önmagából és teszi érzékei rabjává a varázslat. A mesteremberek előadása a Vidor Fesztiválra illő igazán vidor jelenet, köszönhetően elsősorban Oberfrank Pál és Tóth Loon önfeledt komédiázásának és annak, hogy itt a látványvilág mellett egyenrangú társsá válik a szöveg. A fiatal szerelmesek (Trokán Anna, Dobra Mária, Horváth Zoltán és Gere Dénes Ákos) kiegyensúlyozott alakítást nyújtanak, ahogy a társulat összességében is.
Hogy mi marad meg ebből az előadásból a nézőkben egy hét, egy hónap vagy egy év múlva, arra persze konkrét válasz nem adható. De hogy az egy (vagy több) kép lesz, abban szinte biztos vagyok.
_(Vidor Fesztivál, 2011. augusztus 31.)_
