Hogy ennyi idegenül hangzó szak- és műkifejezés között valamennyire rendet vágjunk, és ez a mozgó dolog is világosabbá váljon, nem megkerülhető legalább egy szómagyarázat.
A „Tánckommandó” elnevezés, miként maga a történés jellege (utcai meglepetések mozgó testekkel) bizonyos nyelvek szerint valahonnan Kovács Gerzson Péter legközvetlenebb környezetéből ered, majd némi tanácstalanság és tétovázás után néhány éve Hód Adriennél landolt, és hozott létre rövidebb-hosszabb utcai akciókat gyalogos átkelőhelyeknél és egyéb köztereken. Erre a produkcióra most Hód Adrienn és társulata összemozgott a Tünet Együttessel és a legutóbb Lábán-díjat nyert Bloom! nevű formációval, valamint történésszövőként Ardai Petrával. Ami ebből született Tánckommandó – fekete-fehér-igen-nem címmel, az már vélhetően elég messze van attól, amit akkoron Kovács Gerzson Péter legközvetlenebb környezete kigondolt, és jól láthatóan - valóságosan és képletesen egyaránt - eltávolodott a gyalogos járdáktól is. Komoly, átgondolt, jól szervezett összmunka, amelynek így saját helyiértéke van ebben a hazánkban kissé szokatlan, nyugatabbra sem bevett, de azért jóval ismertebb utcai micsodában.
Sokkal bonyolultabb elnevezést találni mindarra, ami történt ezen a címen, mint maga a dolog. Nevezzük mondjuk irányított utcai történéseknek, vagy mozgó performansznak. A dolog a Deák Ferenc téren kezdődött és valahol a Kazinczy utca környékén fejeződött be kissé értetlenkedve, kissé meglepetten, kissé megérintve.
Az ilyesféle színházi produkciókon mostanában egyre edzettebb szakma, miután lassan összetömörült a Deák téri domboldalon, egy lány kezdett mozogni, táncolni. Átment a piroson is. Mire utolértük, négytagú, színes madártársaság érkezett az újonnan telepített járdaszigeti fasorok között. Kisebb mozgó alakok tereltek minket, vagy épp események. Valahogy átevickéltünk a soksávos körúton, és mire a Madách térre értünk, mindez minden idők egyik legmelegebb napján nagyon kevéssé érződött jó ötletnek. Hogy mégis az lett végül, abban - ezen a ponton - oroszlánrésze volt Kövesdi Lászlónak, aki az Örkény Színházból egy brutális hangyajelmezben dühödten kirontva elkezdett ordibálni a munkások felé, hogy ebben a zajban nem lehet érthetően beszélni a színpadon, szakadnak-dolgoznak bent télen-nyáron, de ennek a kibaszott átépítésnek a zaját nem lehet túlordibálni, így hogy legyen hiteles, meg mi a töke. Bár a jelenet interaktivitásának mértékét nagyban csökkentette, hogy délután ötkor a rekkenő melegben egyetlen munkás sem volt már a területen, kezdhettük végre kapisgálni, merre is irányít minket ez az utcai történés.
Első körben körbenézni ezen a pesti tájon. Amikor angyal és fekete gonosz jelent meg az egyik emeleti ablakban, nem csupán egy történet vette kezdetét, de láthatóvá vált a közepes falunyi emberrel telt hatalmas Madách téri tömbépület is a maga diadalos ívével, a hangoskodásra kibukkanó fejekkel, az ablakok mögött egy pesti lakóközösséggel, amely a közösség látszata mögött nagyrészt önmagukra zárt embereket, emberpárokat sejtet. Hálás dolog a Belvárost mutogatni, mivel hiába járunk benne kelés után és fekvés előtt nap mint nap, sosem látott varázsszegletei vannak: tűzfalak, ráragadva a régebben mellette állt ház sziluettjével, fekete ruhás, csendesen siető, sábeszdeklis alakok, sütemény-keresztmetszetű polgári homlokzatok, közöttük rendre elbukó ultramodern építészeti próbálkozások beleilleni ebbe az egykori gazdagság teremtette harmóniába.
Második körben észrevenni a történést magunk körül. Bár eleinte csak a legdurvább eseményekre figyelünk, később már ki-kinézegetünk a kompozícióból, nézzük egymást, nézzük az utcán járkálókat, játsszuk a ki kicsodát, észrevesszük egymást.
Fekete ruhás, magas macskanő invitál minket múlt és jelen össze nem találkozásának egy ilyen sosem látott helyére, egy modern épület meglepően elhagyott, hűvösebb udvarába, ahol ő kényelmesen elnyúlt a földön, a terelők sem tereltek, összegyűltünk. A kicsiny, lebetonozott udvar másik oldalán, egy tíz méteres sávban a Belváros kellős közepén fémkerítés rozsdásodik, mögötte kert, vastagon burjánzó növényi élettel, fákkal és bokrokkal, a kerítésen felirat: "ETETNI SZABAD!". Ha bánatos őzikeszem villanna ki a cserjéből, se lenne volna meglepő, ehelyett gyerekek jelennek meg, kezükben sós pálcika, szotyola, megkínálnak, megkínáljuk őket, és mindeközben megtörténik a legfontosabb, ami ebben a közös mozgolódásban aznap megtörténhet: a ki néz kit bizarr élménye, a ki a hunyó és ki a bújó zavaró nyugtalansága.
Saját története is volt a mozgó produkciónak, egy Gőz István által megjelenített elképesztő figurával, angyallal és gonosszal, egy fekete macskanő akárkiségével, színes madarakkal, de ez nem igen állt össze egyetlen történetté (de talán nem is akart). Saját társadalmi mondandója azonban napnál világosabb volt (ami ebben az időjárási helyzetben nem kevés): az alkotók nem hisznek egy fekete-fehér világban. Próbálták kinevetni azt erkélyről mondott ál-politikai beszéddel Kövesdi László kiszerelésében, amire egy kávézóba nyíló virágos grádicson kitűnő ütemérzékkel egy öreganyó folyamatos világvége-mantrával kontrázott, félmeztelen testekkel, amelyek vastag kirakatüveg mögött táblákat hordoztak emlőik előtt, ahonnan elég nehezen lehetett egyébként elterelni a vonuló népeket.
Bár ebben az esetben, a maga szakmai emberuszályát maga után hordozva, vélhetően másként működött a dolog, mint teheti ezt ridegtartásban az utcára eresztve, elég szellemes, de nem túl szellemes beszéddel, a keret krimi alig érthetőségével, néhány jelenetbrillírrel, átgondolt kompozícióval, az együttmozgás élményével a Tánckommandó fekete, fehér, igen, nem (hogy illeszkedjünk a mondandóhoz) mondjuk, inkább működött, mint nem.
Végezetül az elmék dinamikájáról: az alkotóké jól láthatóan lendületben van… ami belvárosi berkekben bolyongva az évszázad talán legmelegebb hatvan percében nem kis dolog.
Nyári fesztiválkörutunkkal akár össze is olvasható e belvárosi színházi séta: járjunk határ mentén, eldugott vidékeken, vagy a Gozsdu udvarban dologidőben, mindenütt csak mi vagyunk, hol kicsit feketébben, hol kicsit fehérebben, de a legritkább esetben feketén-fehéren. És akkor még csak járásokról és tájakról beszéltünk, és nem esett szó sem az ezerszín madarakról, sem a kelésekről, sem a hajléktalanról, aki bele-bele miafaszozott a játékba, és keresetlen magyarsággal hülyéskedés helyett munkára buzdított minket, de a fiatal lakliról vagy egy pórázon tartott pitbullkutyáról sem bentebb, akiknek nagyon nem volt ínyére a megszokottól eltérő mozgolódás. Nesze neked, kurva nagy liberalizmus – összegzett minket feketén-fehéren valamelyikük.
Ennyit a járásokról hőségtől félájultan, nyár végén, ősz elején, tél előtt, tavaszra ábrándosan ismét itthon… vagy éppen otthon: angyalföldön, emberfalván.
