Horesnyi Balázs forgó- és szintező színpadot is alkalmazó díszletei ugyan látványosak, de jellegtelenek és elnyomóak, a Füzér Anni tervezte jelmezek pedig érdektelenek. Ez pedig nagyon sok mindent meghatároz. A kaposvári előadás egyik nagy tanulsága az volt, hogy ezek a keretek bizony meghatározóak. Itt mintha nem vettek volna tudomást vagy nem tudtak volna egyáltalán a rejtői vizuális világ autentikus megteremtőiről, Korcsmáros Pál és Zórád Ernő grafikusokról, akikből persze nem kötelező ihletet meríteni, de felülmúlni őket bizonyosan nem sikerült. Horesnyi megpróbálja a szobákat nyújtani, de a Nemzeti nagyszínpadának a tere egyszerűen alkalmatlan egyrészt emberi méretű szoba ábrázolására (csak terem sikeredhet belőle, nem szoba).
Nem meglepő, hogy a színészek nem tudják bejátszani a gigantikus teret, ráadásul még az ebből a problémából esetlegesen kiutat jelenthető zenekart is eldugták a színpad alá. Ráadásul a színpad alaptónusa sötét, ami tovább nyomasztja a légkört. Szintén nem kedvez a darabnak, hogy hang és a hangosítás kritikán aluli. A jelenetátvezetések sötétek, ötlettelenek. Pedig a zene továbbra is remek, a dalszövegek szintén, de valahogy elvész az egész kedves kis sztori abban a nagy hodályban. Hevér Gábor (Félix van der Gullenként mutatkozik be, a színlapon „der” nélkül) kellemesen laza, „kiszólásai” szerencsésen érzik a mértéket. László Zsolt (Elder felügyelő) eredeti ziláltsággal vegyíti a kliséket az egyéniséggel. Nagy Cili (Léni Jörins kisasszony, aki a lényegében a regénybeli Maud Borckman, csupán dramaturgiai okokból nem így hívják) azonban szereposztási és -értelmezési tévedés, mivel alakításából a belevalóság minden nyomát eltüntette. Szintén tévedés volt az agg teozófusnőt Major Melindára osztani, mert így éppen a poénforrását veszítette el a figura. Hollósi Frigyes egy jóravaló széltolónak ábrázolja Vangoldot, és a komikai figurákban már jelentős és működő rutint szerzett Molnár Piroskával (Signora Relli) hozza a kötelezőt, nyíltszíni vastapsot kapva duettjüknél. Spindler Bélának (Doddy Kramartz) valaki azt állíthatta, hogy neki kell a főszerepet eljátszania, ugyanis rémesen túlzilált és a helyét jócskán elvétő játékot produkált. Benedek Miklós (Don Umberto, a regényben Wolfgang szállodaigazgató) jópofa modoroskodása („szözon”) végül is jó lenne, ha nem lenne valamitől erősen lemerevedve. Vida Péter Hitler-frizurájával ellentétben nem eléggé mazochista, de vicces. Ficzere Béla rendfenntartója még szellemes is. Az sem segít az előadáson, hogy beraktak Garas Dezső számára egy jutalomjáték-szerepet (egy albán örökös trónörököst játszik, Andai Katival az oldalán nagyon aranyosak egyébként), mert cserébe, gondolom, időspórolás miatt egy csomó dramaturgiai egyszerűsítés történt, ami szegényíti a darabot – és így az előadást is. Az egész pedig összességében mégsem jó, amit a látványos finálé ugyan időlegesen elfed, az érzés viszont megmarad.
Az előadás kétségtelenül szórakoztató, amolyan közepesen. Ascher előadását az az alapérzés tartotta össze, hogy „nekünk vesztegzár kell”. Béres Attilának azonban nincs ilyen összetartó koncepciója, mert az előadásból leszűrhetően mindössze a darab színpadra állítását végezte el, jelenetről jelenetre; a legnagyobb hibát elkövetve: nem gondolt az Egészre. Jól mozgatja az alkatrészeket, de a gépezet csikorog. Persze, nem is vállalt többet. Csak akkor nem értem, miért éppen Rejtőhöz nyúlt hozzá. ► (ugr)