Két Ádám (aki végül is hol egy, hol kettő), és három Éva (aki végül is hol egy, hol három) találkozik egymással, és táncolnak el együtt kombinációkat, hol egységes, pulzáló masszát alkotva, hol kiválva az egészből és felnagyítva valamit, ami kicsit más, mint az egész maga. Jens Bjerregaard koreográfus mellőzi a hatásvadász elemeket, nem szeretne történetet mesélni, nem akar gyűlölni és szeretni a színpadon, nem szeretne érzelmes és expresszív lenni, mindössze számba szeretne venni bizonyos kapcsolati variációkat. Az ehhez használt finom, halvány mozdulatsorok azonban nem telnek meg intimitással, végig megmaradnak kissé darabosnak, konstruáltnak, amivel erről a témáról, ilyen eszközökkel, gördülékenyen nehéz beszélni. Bjerregaard nem ad kapaszkodót az egyes stációkhoz, csak az átvezetés, az egészre való törekvés fűzi át a koncepciót, de a visszafelé működő dramaturgia ellenére sem tudnak az egyes állomások markáns karaktert kapni.

Jens Bjerregaard és Fejes Ádám két Ádámja nem nagyon találja a közös hangot: mintha eltáncolnának olykor egymás mellett, nem (csak) fizikálisan, hanem tartalmilag is, legalábbis az nemigen világos, hogy ők hol és miért találkoznak vagy éppen válnak el egymástól. Nem tudnak sem határozottan egyek, sem határozottan különbözőek lenni - így pedig nehéz a három lányt is elhelyezni a rendszerben, ugyanis nincs nagyon mihez képest. Asztalos Dóra, Hoffmann Adrienn és Veres Flóra Évái így inkább zsonganak a színpadon, a koncepcionálisan visszafogott érzékiségnek köszönhetően a nőiségnek nem az erotikumát, kifürkészhetetlenségét vagy ösztönösségét emelik ki, hanem a nőiség nélkülözhetetlenségére teszik a hangsúlyt. De ez még akkor is remekül illik az előadás lezárásához, ha egyébként színpadi jelenlétük pontosan annyira lágyan monoton, mint az Ádámoké. A lezárásban ugyanis egy kedves, szerethető, naivan lírai képsoron keresztül végül is eljutunk oda, hogy Ádámot a női kezek irányítják útján, és mikor ezek megszűnnek létezni körülötte, némi hezitálás után Ádám marionettbábuként esik össze. Fény le. Nehéz vitatkozni ezzel - és nem baj néha felidézni.

Ugyanez a hétköznapian naiv, kedves, hangulat járta át az Ádám...without előtt kvázi grátiszként, de atmoszféra szempontjából bevezetőként is funkcionáló, mindössze 14 perces koreográfiát, amelyet a rendező előadásában láthatott a közönség. Az Áthatolhatatlanban Bjerregaard az álom és ébrenlét határán keresett belső hangokat, és azokat táncolja el, ezek pedig a hétfő reggelek kínjától az édes álomig igen széles spektrumon járnak. Teszi mindezt azzal a visszafogott fogalmazásmóddal, ami ugyanúgy az intimitás és az eltartás határán mozog, mint az ezt követő produkció, így végül erős formát ez sem tud ölteni, bár egyfajta humort végig felmutat.

Mindkét előadás érzelmi hidegsége ellenére mégis barátságos. Nem használja a nagy szavakat, nem akarja megfejteni az élet értelmét, nem akarja megmondani, hogy hogyan kellene élni, viszont azt legalább pillanatokra láthatjuk, hogy ő hogyan él meg dolgokat. Ez pedig olyan, mint egy jobban sikerült párbeszéd egy hoszabb vonatúton egy ismeretlen utastárssal, valahol a csevegés és a valódi beszélgetés között.