A virtuálisan körbekerített, szinte üres küzdőtérben egymásnak eső srácok igazából olyanok, mint néhány akrobatikus hőscincér párzás előtt, akik nem akarják megsemmisíteni ellenfelüket, csak demonstrálnak rendületlen, és csak jelzésértékkel csapnak oda rendesen, amúgy a miheztartás végett. Igazából azon sem lepődnék meg, ha valaki pávatollakat vizionálna az egymásnak repdeső hímek láttán, de igazából mi más a valódi célja az ilyen fajta kötekedéseknek? Közkeletű népi bölcsesség szerint az erősebb kutya baszik, és ez önmagában sokaknak akár célként is megfogalmazható perspektíva lehet. Szóval filozófiát sokfélét lehet az előadás köré rittyenteni, kétségtelen, hogy a valóság egy szelete kakaskodik itt előttünk.
Hogy ez miért nem tud valóban izgalmas lenni, arra az is lehet válasz, hogy street art produkciót zárt, színházi térbe kényszeríteni nem szerencsés; lehet (sőt biztos), hogy ugyanez a dolog a Városligetben vagy az Oktogonon, esetleg a Kálvária téren egészen máshogy hatna. De most színházban (jó: előadóteremben) vagyunk, és a dobból ítélve, ami az előadás utolsó tíz percében kap csak szerepet, amit látunk, az egyértelműen színházba és színháznak készült. Ennek ellenére tulajdonképpen nincs honnan hová, és a dobok többnyire kakofón püfölése is csupán az egész produkció nyersességét hivatott jelezni, hogy végtére is eljussunk valamilyen pontig, ahol azt lehet mondani, hogy thank you, és jöhet a taps.
Amit látunk, az érdekes, mert furcsa ez az oda-is-verek-meg-nem-is-gondolom-komolyan típusú egyensúlyozás, de nincsen koreográfia, nincsenek kivezetett, végigvitt mozgások, csak esetlegesen odarakott akrobatikus elemek, amik azonban közel sem olyan látványosak, mint mondjuk egy free running akció, aminél teljesen világos, hogy ezt nem tudja akárki odatenni. Itt ez a kérdés óhatatlanul előkerül, mert sem fizikailag, sem művészileg nincs magasra téve a mérce. Ennek ellenére van ereje az előadásnak, már csak a keményebb odacsapások közé ékelt parodisztikus elemek is adnak egyfajta hangulatot, ami túlmutat a nyersességen és enged sejtetni valamit az utca szabályaiból. Erre hol egy egyszer használatos fényképezőgép vakuját használják pimaszul, hol egy elcsattanó pofon jelezi ezt, ami pont attól jön, akitől nem vártuk volna.
A bő húsz perc látszatkomoly acsarkodásból (amiben azért bemegy néhány keményebb ütés is) a berobbanó dobszóló már önmagában is a közelgő kataklizma előhírnöke, de az előadás aztán végül tényleg a teljes összeomlásban teljesedik ki, olyannyira, hogy az egyik kisebb méretű dob a nézők között landol. Annyira pedig volt furcsa ez az egész, hogy még ez is simán belefér.