Ám csajok helyett ötödik férfi érkezik a nézőtérről, aki megvívja a maga mozgásos harcait ebben a sehogyan sem jó ötösségben… na, és ekkor jönnek a csajok, 3-an az 5-höz, és ezen a pontján az előadásnak - az írásos felvezető ígérete mellett - ez a félredőlt nyolcasság komoly színtéri nyugtalanságot sejtet. Ám hogy ez a nyugtalanság sem érzéki, sem intellektuális értelemben nem jön létre, azt ha nem is perdöntő módon bizonyítja, de jól példázza, hogy az optimális bejutási pozícióért egy - a polgári jó ízlés határán túl vehemens, fekete ruhás - hölgy feje mellettünk az előadás felétől folyamatosan mellkasára bukva szunnyadt. Saját energiái lassan elfogytak, újakat nem igen kapott - ezért elbóbiskolt.
Az előadásban a jó és még jobb férfitáncosokból – bár inkább akrobatikus elemekkel és lendülettel dolgoznak, mint valódi férfierő érzetét keltik a színtéren – felálló fiúhorda még mindig eléggé izgalmas képzet tud maradni. A koreográfia lassan csepegteti bele ebbe a magas feszültségű helyzetbe lányait: fantáziaként, álomalakokként, s legvégül egy hosszabb jelenetsorban, talán valóságosan is. A fiúk a kontakttánc magasiskoláján kicsit megrázzák a lányokat, megpörgetik és megdögönyözik őket, cserélgetik és meglökdösik egymást, néha odébb is hajítják, s végül a fehér felsős férfi összejönni látszik a fehér ruhás nővel, vagy talán mégsem.
Duda Éva koreográfiáinak általában egyik elismert ereje átgondolt, közérthető, érzékletes érzékisége. A Rumble egyes momentumaiban világos - ám semmit nem mond, ami ne lenne evidens, ráadásul a kurtán-furcsán elharapott előadásvég nem igen ad fogódzkodót, amin legalább visszájáról lehetne összetenni a sok míves színtéri mozgást. Az egymásra eresztett nemi princípiumok viharverésein kívül ma a Duda Évára jellemző közérthetőség is elmaradt, és ez ügyben az angolul elreppelt, elénekelt szövegek - néhány „love”, legalább egy „afraid” és sok „the” - sem sokat segítettek.
Érzékletesség terén is visszavett Duda Éva. Legújabb munkájában most kevésbé lélegzik és zubog a fénytechnika, ami akár izgalmas is lehetne, azonban ebben a kevésbé dramatikus, inkább láttató fényben csupán hevenyészett, mozgó szociofotó figuráiként pazarul mozgó alakokat mutogat nekünk a koreográfia: hétköznapi vonzások és taszítások jól ismert képzeteit. Mindezek eredőjeként a megszokott, többször kritizált „Ejha, a számból vették ki a mozdulatot!” nézőtéri élménye elmarad, mást viszont nem kapunk helyette.
Anélkül, hogy az előadók táncelőadói képességét megszólnánk, azt el kell mondanunk, hogy egy legény azonban talpon volt a vidéken: noha nem volt kiemelt alakja a koreográfiának: Bordás Emil – fiatal kora ellenére – sokadszor mutatja meg magát meglehetősen. Már az sem kis teljesítmény, hogy Angelusz Iván tanítványai közül messze kilátszik, de hogy egy Jónás Zsuzsával és Bora Gáborral megsúlyozott színpadon is gyakran magán akasztja a tekintetet, és hogy a Rumble esetében egyértelműen ő képviseli legmarkánsabban a jelzett férfierőt, az már mindenképpen említésre méltó.
Tehát állnak a férfiak, ezen-azon gondolkodván, ilyen-olyan szagoktól terhelten, és néha oldalba basszák akkor egymást: nem egy mozgalmas dolog. De anélkül, hogy ősi férfititkokat akarnánk kifecsegni, valahogy mégis izgalmasabb és talányosabb, mint a Rumble asztal mellől megmozduló alakjainak pörgő-sodró-elcsendesedő-újrapergő, valahonnan ki tudja, hová tartó kompozíciója.
p{font-size:11px}. A dőlttel szedett szöveg részlet a Kiscsillag zenekar Állnak a férfiak című dalából, szerzője: Lovasi András.
