A látottak ismeretében azt mondhatjuk: Szabó Máté rendező mindent megtesz annak indoklásáért, hogy ezeket a szerepeket ebben az előadásban csak ezek a szereplők játszhatják el. Elsősorban Kerekes Éva meggyőző – mit meggyőző, lenyűgöző és kiemelkedő, amit a híres színésznő, Mária szerepében véghez visz. Minden ízében nő, ezen túlmenően minden ízében színésznő, lefegyverző és robbanékony, pulzáló és finom, ezer arcot variál, miközben az érdekeit akarja érvényesíteni. Szeretet és bosszú, céltudatosság és ármány, aggodalom és eltökéltség vezérli. Vissza akar vágni Jankovits bárónak, hogy tizennyolc évig felé sem nézett és biztosítani akarja a lánya jövőjét. Tulajdonképpen csak a sors – és a jó szándékú szerzők – eredményezi azt, hogy ez boldog véghez vezet. Kerekes Éva Máriája nem jó, nem önfeláldozó, nem kedves, hanem igazi és erőteljes nőalak, vérbeli drámai figura. Szabó Máté jól érezte, hogy Kerekes színészi gazdagságát érdemes megkísérteni azzal, hogy nem egy szokványos jóságos, boldogságra törekvő operettbábot, hanem rétegzett színpadi figurát bíz rá. Kerekes sokoldalúan és egyértelműen hálálja meg a bizalmat, az első felvonás fináléjában pedig univerzális színésznőként még egy vérbeli bravúrszámra is telik az energiájából. Lenyűgöző, nagyszerű, magával ragadó.

Csakhogy. Tényleg üdvözölni lehet, hogy a rendező megpróbálja komolyan venni a műfajt, összetett színpadi műként kezelve a zenés darabot. Azonban dramaturgiai szempontból elég sok minden bicsaklik, Szabó Máté nem tudja teljes erővel kontrollálni a – dramaturg színlapi feltüntetése hiányában úgy következtetünk – saját maga által átdolgozott szüzsé kezelését. Jó néhány dal van, amely nem találja meg a helyét az előadásban, mivel a kidolgozott drámai rendszerbe ott és akkor nem illik bele az éppen következő szám. Konkrét példa: megérkezik az ünnepelt színésznő öltözőjébe a tizennyolc évvel ezelőtti szerető, Jankovits báró, akit a díva azzal tart távol, hogy elhiteti szegény rokonáról, Trafináról, hogy spanyol nemesúr, a színésznő jelenlegi szeretője. A Trafinát játszó Koltai Róbert berobban az épülő drámai szituáció közepébe, majd annak a hitelességét kettényiszálja a nyilvánvalóan teljes mértékben bohózati elemként működő dallal. Innen már nem folytatódhat úgy minden, ahogy addig, mégis ez történik – és ez sajnos gyengíti, elbizonytalanítja, klasszikus operettbe utalja a produkciót. Az pedig további kontrasztot gerjeszt az előadásban, hogy Koltai Róbert (Trafina) és Ivancsics Ilona (Mimóza) egyszerűen egy másik darabot _(az "eredetit")_ játszanak. Mintha a rendező nem lenne képes a megfelelő mederbe terelni őket, helyenként kifejezetten harsányan eléggé kilógnak az előadás kimunkált struktúrájából, megkérdőjelezve mindazt, ami az előadás rajtuk kívül eső részében zajlik.

Ez azért meglepő, mert amúgy a produkció komolyan veszi mind saját magát, mind a színházi fogalmazást – értsd: _játszik_ velünk és nekünk, de saját magával is –, kiemelkedő együttműködést mutatva a részleteket időnként jól hangsúlyozó, máskor – amikor kell – ötletesen elfedő díszlet- és jelmeztervező (Csík György), a kifejezetten hangulat- és illúziókeltő világítás tervezője (Memlaur Imre), az apró mozdulatokkal és ötletekkel operáló koreográfus (Katona Gábor) és a príma hangszerelést is végző Stauróczky Balázs vezette, végig a színpadon dolgozó, bár néha hangerősség-szabályozási problémákkal küzdő, ám lelkes és pontos zenekar (felsorolásuk sajnos hiányzik a színlapról és az ezúttal az előadással és a színházzal is közös nevezőt találó, gazdag, de ezek szerint végleg Hajónapló-duplikátummá vált műsorfüzetből) között.

Ebben jelentős szerepe van az ötvenéves Jankovits bárót alakító Seress Zoltánnak is, aki nem rejti érzelmeit szikársága mögé. Benne vannak az elmúlt két évtizedében átélt kétségek, a választásai miatti gyötrődés, fiával való viszonyában a fiatalság utáni mohó vágyakozás – esetleg irigységnek is nevezhetjük. Seress megindokolja, Jankovits miért tiltakozik kapásból a _női szeszély_ ellen, eszköze a természetesség, a palástolatlanság, talán a korábbi palástolásba történt belefáradás éreztetése. Telitalálat a két fiatalt játszó Czakó Julianna e. h. és Marofka Mátyás e. h. párosa. Szabó Máté átdolgozása kiiktatja az eredeti darab gügyögését és generációs ellentéteket helyez bele, jól érezve a mértéket, talán ennek is köszönhető, hogy a két fiatal színész manírok nélkül képes a szülői házzal szembemenő, mégis édesdeden szerelmes lenni. Marofka azon túl, hogy színpadi mozgásban, énekben viszi a prímet a színpadon, még egy felnövekvő, saját hangját kereső kamaszfiú fejlődésívét is képes felrajzolni. De remekek a kaposvári társulat epizodistái: Kőrösi András a felvonásokat nyitó főúrként, Fábián Zsolt a felmosórúdon neki tercelő pincérként, Rácz Panni és Czene Zsófia Trafina butuska és nagyravágyó, naiv zsákmányaiként és táncoslányokként, Horváth Zita pletykaéhes cukrásznéként, Német Mónika vendégeiről mindent tudó kiszolgálólányként okoz egy-egy jó pillanatot.

Az operett szabályai szerint minden jó, ha vége jó – ám ez egy saját hangját és nyelvét kereső zenés vígjáték (ami a kaposvári színpadon semmiképpen nem "m. v."). Mégis operett lesz a vége. Föltétlenül és felhőtlenül. Szabó Máté nem kérdőjelet, hanem pontot rak az előadás végére – amiért azért kár, mert ezzel azt a valósághoz közelítést, ami felé mindvégig igyekszik (a klasszikus daljátékokhoz képest), gyakorlatilag meg nem történtté teszi. Persze nem arról van szó, hogy meg kellene fúrni a happy endet, mindössze egy gesztus kellene, hogy a végén ne engedjen utunkra csak úgy, mindent feloldva. Mégis ez történik.

Sporthasonlattal élve a csatársor végeredménye összességében döntetlen, de a meccs szerencsére nem volt gól nélküli. Viszont amit Kerekes Éva előad a pályán, na azt érdemes mindenkinek látnia.