A siker pedig arra jó, hogy elővegyük, ha szükség van rá. Így is történik: évadnyitó bemutató az Operettszínházban, vasárnap délután zsúfolásig telt a Nagymező utca nézőtere. Kezdetként egy gigantikus helikopter jön velünk szembe vetített képen, közeledik, közeledik, aztán kilövi a rakétákat, amelyek – bumm! bumm! – a színpadon robbannak fel. Hoppá! A sűrű levegőjű Saigon egy füstös lebujában vagyunk, amcsi katonák lötybölik és hörpölik a sört, taperolják a bőven mért popsikat, stírölik a kiéhezett katonafiúk szolgálatára felvonultatott romlatlan – na jó, nem is annyira romlatlan – húsárut. A mai étlap fő fogása Kim, aki friss husi lévén feláras termék – a Professzor, a lebuj tulaja és stricije kétségtelenül jó marketinges –, s haladéktalan felajánltatik a Chris nevű kannak, aki végigdugta már a teljes kollekciót, de ma este nincs kedve a dologhoz, olyan aranyos ez a Kim, meg hát itt véres harc van – előtte sok-sok puskaropogás, robbanás és egyéb színpadi effekt megalapozza a háborús atmoszférát –, de aztán mégis Chris szobájában kötnek ki, lírai éjszaka a halál árnyékában, sóhaj, milyen szép is ez, ím, képes erre a romantika, még így, haldokolva is, énekelnénk, de a Miss Saigonban nincs ilyen dal.

Ez az éjszaka, majd a hamarosan bekövetkező kommunista hatalomátvétel, Ho Si Minh láthatóan grandiózusan egocentrikus rémuralma azonban mindent megváltoztat Kim és Chris kapcsolatában, elsősorban tragikus hirtelenséggel megszűnik e kapcsolat. Chris afféle saigoni Láng Vinceként üzeni, hogy egy óra múlva itt vagyok, aztán huss, nyoma vész, vagyis van neki nyoma, konkrétan kilenc hónap múlva érkezik egy Tam nevű gyermek képében, Kim pocakjából. Ezt épp nem látjuk, mert három évet ugrunk az időben, amikor a Thuy nevű ellenszenves vietnami kommancs, akiből főmufti lett pártvonalon, zsarnokian magáévá akarja tenni Kimet, ehhez a Professzort használja fel, és amikor megtudja, hogy Kimnek gyereke van (kedvesen csak "élő szemétnek" nevezi az amerikai apától és vietnami anyától származó gyereket a kommer propaganda, tudatja velünk a második felvonás eleji filmhíradó), le akarja lőni, de Kim kezébe kerül a fegyver, és... Bizony. Menekülni kell, irány Bangkok és az amerikai követség vízumirodája, innen még van egy sor bonyodalom, hiszen még képbe kerül Chris, az apa is...

Sok pont, még van történet a keserű szájízű, reménytelen szerelemkeresés darabjában, azonban - hogy is mondjam - a fordulatok nem igazán hozzák lázba az embert. Az előadásban minden a _meghatás_ kulcsszó alá van rendelve, a hangos gépfegyverrobajtól az akrobatákon át az izzó mulatóig minden. Sajnos Schönberg és Boublil szerzőknek egyetlen gramm eredetiséget sem sikerült belepasszírozniuk szórakoztatóipari termékükbe, ám a hatáskeltést remekül értik, talán ezért emlékeztet a zene folyamatosan tévésorozatok bombasztikus cliffhangereinél (drámai csúcsponton történő befejezés) alkalmazott muzsikára. Itt cliffhangerrel zárul minden betét, részlet és felvonás, sőt maga a darab is. Az előadás pedig híven tükrözi a hatáskeltés magasiskoláját – Kerényi Miklós Gábor tökéletes technikai érzékkel vezényli le az előadást: fény, forgószínpad, díszlet, trükkök, akrobaták és táncosok, szemkápráztatás és vizuális meglepetések tömkelege, és még egy konkrét helikopter is leszáll az Operettszínház nagyszínpadára – no, ezt így kell csinálni.

Azonban a technika csúcsrajáratása a darab üres közhelyszerűségét nem képes elfeledni. "Kero®" mester vélelmezhető szándéka a történet elmesélése, ennek kapcsán és ezzel együtt pedig a néző lenyűgözése, nem kevesebb – de nem is több. A Miss Saigon annyira csak a Miss Saigon, hogy nem csoda, ha semmi nem jut róla az eszünkbe. Az előadás felmondja a háborús zenés melodráma műfajának minden létező kliséjét, mégis jobbára színtelen marad. Ehhez hozzájárul az, hogy a színészi jelenlétnek nincs önálló nyelve: a fellépők alapvetően realista módon közelítenek a játékhoz, ám a jelenetek drámai csúcspontján rendre heves indulati kitöréseket produkálnak. A Miss Saigonban azért baj ez, mert a világon minden stilizált, jelzett benne – így "valóságosnak" eladni a párbeszédeket és szituációkat lehetetlen. Az előadás hullámzik a "színházias" és a "realista" megjelenítés között, nem hoz létre önálló rendszert. Egyetlen kivétel van ez alól: Mészáros Árpád Zsolt, aki a Professzor szerepét jól szabott és stílusos ripacsériával, kitaláltan és sokarcúan mutatja, így tulajdonképpen szerethetővé téve ezt a voltaképpen eléggé ellenszenves, opportunista alakot. Az amerikai álom című betétben teljesen megérdemelten aratja le az előadás legnagyobb, már-már elsöprő tetszésnyilvánítását. Dancs Annamari (Kim) kifejezett decens visszafogottsága, következetes alakítása jól ellensúlyozza Kerényi Miklós Máté (Chris) hol zavart tehetetlenségét, hol erőteljes hevességét. Amúgy minden darabbeli fordulat mintha az ő hirtelen és váratlan döntésük eredménye lenne, nem pedig a karakterükből következne, vagyis karaktereik csak cselekmény szintjén léteznek.

A Balassa Krisztián vezette zenekar munkája kifogástalan, ám a kórus elég halk tud lenni, amikor pedig mozogniuk kell a színpadon (nem kevésszer), majdnem az érthetetlenségig fokozódik a probléma. (Bár Miklós Tibor magyar szövegének egy-egy leleményét, különösen az ötvenes-hatvanas évek magyar szlengjének felvillanásait, továbbá az indokolatlanul sokszor alkalmazott "lószar" szót nem lehet elég halkan elénekelni.) Bakó Gábor koreográfiái jól épülnek az előadás egészébe, arányosak és mértéktartóak. A siker pedig egyértelmű. Nem keresi a választ az ember, hogy most tulajdonképpen miért drukkol (egy család egybentartásáért? széthullásáért?), hogy végtére is kik az amerikaiak (most akkor ünnepeljük őket, hiszen az előadásban az amerikai álom az elérendő cél? vagy a komcsiknál még ők is jobbak?), milyenek a vietnámi emberek – és így tovább, de nem sorolom, mert ezek a válaszok nem hiányoztak senkinek. Ami hosszabb távon talán rosszabb: még a kérdésfeltételek sem. Talán azért nem, mert mindenki tudja: úgyis folytatása következik, ahhoz meg minek tudni bármit is? Majd kiderül, talán egyszer, a végén, hogy mire is az egész.

p{font-size:11px}. _(A fényképek az előadás első szereposztásáról készültek. A cikk a 2011. szeptember 18. délutáni előadás alapján íródott.)_