Ami persze egyrészről indokolt is, hiszen mégiscsak egy vámpírtörténetet látunk. És rögtön felmerül a kérdés, hogy miért éppen Dracula? Egyáltalán: miért annyira népszerűek ma a vámpírtörténetek, és miért tartotta fontosnak Fehér Ferenc, hogy ehhez a reneszánszát élő mítoszhoz hozzátáncolja a magáét? Egyértelmű választ nem kapunk, talán az életerő, az élet fenntartásához szükséges, és óhatatlanul a másik ember/élőlény ellen irányuló önzés körül kell keresgélnünk. Legyen az levegő, vér, idő vagy energia – a szívás mástól vesz el valamit. Ettől a kiindulóponttól azonban nem rugaszkodik messzebbre az előadás, és nem ad könnyen megfejthető magyarázatot a miért éppen Dracula kérdésre sem.
Ahogy a vámpírtörténeteknél általában, itt is a nő az első számú célpont, az áldozat. Az Egyed Bea által megformált figurának a darab legelején egyetlen jelenete van arra, hogy a saját sárgaruhás egyediségében, nőiségében megmutatkozzon, aztán fokozatosan ő válik bábbá, már az arca se látszik az elé hulló hajától, kócbaba lesz, a Dracula túlélésének eszköze.
A repetitív zenére felépített repetitív mozgássorok fő eleme az a felhúzott vállú, görbített kartartású cammogós-rugózós lépéssor, ami az emberszabású majmok mozgására emlékeztet leginkább. Ez összecseng a színlapon közölt tanulmányrészlettel, amelyben a vámpírokról szóló elképzelések között a különböző állatokhoz való hasonlításukat is megemlítik. Mintha a darab is az állati és az emberi sajátosságok metszetét jelölné ki a vámpírok fő tartózkodási helyéül. Ahogy azonban már említettem, néha nehéz eldönteni, hogy a színpadi hármasból a koreográfia logikája vagy Fehér Ferenc önsúlya miatt lesz a másik két szereplő egyre súlytalanabb. Ahogy néha azt is nehéz eldönteni, hogy a kettősöknél, hármasoknál tapasztalt időnkénti aritmiák szándékoltak-e vagy sem. Természetesen a Draculából sem hiányoznak az utcai táncos múltból hozott elemek, és Fehér Ferenc szemmel tényleg nem nyomon követhető, vibrálós képpé összeálló mozgássorokat is mutat nekünk.
Amiből viszont egy kicsit több is beleférhetett volna az előadásba, az a humor és az irónia. Az elején, Dracula némi nehézségekbe ütköző életre keltésénél vagy inkább életre csavargatásánál még jóleső érzéssel nyugtázhatja a néző, hogy (a Tao Te-hez hasonlóan) ebből itt sem lesz hiány, de aztán egyre ritkábban kapunk belőle egy-egy morzsányit.
Fehér Ferenc nagyon magasra tette a mércét saját magának a Tao Te-vel, és ezt a mércét most nem ugrotta át. De ez nem változtat azon, hogy a Dracula korántsem érdektelen előadás, Fehér Ferenc pedig olyan táncos, akit nem lehet elégszer látni. Ami pedig a koreográfiát illeti: várjuk a következőt!
