Skóciában Duncan herceg uralkodik, magáénak tulajdonítva mindent, ami csak birodalmának határain belül leledzik, legyen az bárki vadászmezeje, birtoka vagy leánya. Az ellene szőtt pártütést Makbett és Banco vezetésével leverik, hogy rövid idő múlva ők szervezzenek újabb lázadást ellene. A megszerzett hatalom aztán az addigi fegyvertársakat is szembefordítja egymással, de mögöttük már ott tolakszik az újabb generáció képviselője. A folyamatos hatalmi játszmákban csak az erőszak, és a gátlástalanság az állandó, a hatalom mindenkit megőrjít, és a végén az új zsarnok, ha lehet, még a réginél is rosszabb lesz.

Salamon Suba László erre a világos fonalra fűzi fel a játékot, jó érzékkel egyaránt elkerülve a történelmi panoptikumot és az erőltetett aktualizálást. Az eredmény mégis kicsit eklektikus, mert a színészi alakítások ingadoznak az abszurd és a realista játékmód között. Szakács Tibor (Makbett) és Tóth Sándor (Banco) kettőse például egészen a második felvonás közepéig az utóbbira példa, és a külső jegyek hangsúlyozása (azonos a magasságuk, a ruházatuk, a bajusz-szakáll miatt még az arcuk is hasonlóvá válik) is azt erősíti, hogy a két figura – egymással való szembefordulásukig - szinte nem különböztethető meg. A Duncan herceget – beugróként - alakító Háda János és Pikali Gerda (Lady Duncan) játékmódja már az abszurdhoz áll közelebb, ahogy Illés Dánielé és Stubnya Béláé is. De azokban a jelenetekben, amelyekben Pikali Gerda és Timkó Eszter a - Shakespeare-től eltérően itt nem három, hanem - két boszorkányt alakítja, az már sem egyik, sem másik, hanem (többnyire tényleg vicces) komédiázás. Ez a sokféleség akadályozza, hogy egységes kép alakuljon ki a nézőben az előadás alaphangjáról.

Jó ötlet viszont, hogy a fent lévők hatalmi őrületét többször is a kisemberek mindennapi létezésének többnyire vicces, néha elemelt pillanataival, részleteivel ellenpontozza a rendező. Stubnya Béla például italt árul a harctéren, máskor lepkevadászként sétál át a színen. De a harci jelenetet is egyetlen katona, a fegyverek és fegyvernek látszó tárgyak arzenálját felvonultató, Illés Dániel kiváló magánszámával oldja meg.

Fodor Viola díszlete, bár a darab logikájából kiindulva indokolható és működik is, kevés vizuális örömöt kínál: egy szürkéskék, mozgatható várfalból, egy az ötvenes évekből származó sötétbarna, a boszorkányokat elrejteni hivatott szekrényből és néhány összeborogatott, a hatvanas-hetvenes évek művelődési házait idéző székből áll. Utóbbiakat időnként trónnak, emelvénynek rendezik át.

A jelmezek (Opra Szabó Zsófia munkái) egyénítettek, illetve, ahol párosokról van szó, ott párosítottak. Az már inkább a rendezésre, mint a jelmeztervezésre vonatkozó kérdés, hogy Lady Duncan zöld nagyestélyijére, pontosabban annak dekoltázsára mintha egy hajszállal többet építene az előadás a kelleténél. Bár ezt a közönség jelentős része szemmel láthatólag nem bánta. A szeptember 21-i ugyanis egy iskolaszínházi előadás volt, amit hetedik-nyolcadik osztályos diákoknak tartottak. Akik egyébként meglepő fegyelemmel és figyelemmel ülték végig az előadást. Ez lehet, hogy annak is köszönhető, hogy előtte beszélgethettek a színészekkel a darabról, így valamennyire felkészülten ülhettek be a színházterembe.

A színlap azt ígéri, hogy meg fogunk döbbenni a darab aktualitásán, és önfeledten röhögünk majd az abszurd helyzeteken és furcsa figurákon. Ha meg nem is döbbentünk, a ráismerés nem maradt el, és néha nevetni is tudtunk (ha nem is annyira önfeledten) ezen a félig abszurd játékon.