Méhes László rendezésében az operett műfaja néhány évtizeddel korszerűbbnek hatott, mint a megelőző napi műsor, A cigányprímás mindazonáltal a Komáromi Jókai Színház társulata sem tudta felfűteni a megfelelő hőfokra a kedélyeket. Pedig a történet alkalmas lett volna erre: a Mária nevű híres színésznő, aki rutinból csavarja ujja köré a férfiakat, találkozik hajdani rajongójával, Jankovits báróval és az ő fiával, Miklóskával, aki kiváló partinak tetszik lánya, Zsuzsi számára, csak a báró már talált menyasszonyt örököse számára, úgyhogy időben kell intézkedni, ráadásul Zsuzsi sem az a típus, aki az anyai parancsszóra engedelmeskedne ellenvetések nélkül. A helyzetet bonyolítja az amennyire szegény, annyira agilis és csélcsap Trafina rokon bonyodalmakat eredményező jelenléte. Ebből az alapképletből jutunk el a föltétlen és elkerülhetetlen happy endig, olyan dalokkal fűszerezve, mint amelynek a kezdetét az első bekezdésben már idéztem, de megemlítendő még a "Legyen a Horváth-kertben Budán,/ Szombaton este fél nyolc után" felütésű refrént tartalmazó örökzöld nóta is.
Méhes László rendezői érdemei közül mindenképpen megemlítendő, hogy képes por- és pókhálómentesen, mégis andalító nosztalgiával fűszerezve prezentálni az operettet (ebben időnként segíti a Pálinkás Andrássy Zsuzsanna által dirigált, Gebora György koncepciós irányítása alatt működő kisegyüttes is, amely helyenként erőteljes tangóvá transzponálja a lágy muzsikát, időnként azonban felerősödik a sramlijelleg, amely végül is illik a Horváth-kerti vendéglő korabeli – plakátokon is jelzetten – kőbányai sört ígérő hangulatához, de a korok egyensúlyát eltolja a retró felé, nota bene a különféle hangszíneket egyentorzzá változtató hangosítás miatt a produkció zenei minősége sajnos egyszerűen megítélhetetlen). Nagy-Kálózy Eszter Mária szerepében kissé visszafogott díva, inkább a femme fatale mély színeit – illetve annak paródiáját – árnyalja. Bár dicséretes, hogy nem egyfajta egyenes Honthy Hanna-parafrázisként értelmezett a szerep, mégis: a (sokkal) erőteljesebb teatralitás simán belefért volna az ünnepelt színésznő karakterébe. A teatralitást őhelyette is Fabó Tibor képviseli (mértéktartóan, mégis igen viccesen), aki Holocsy Krisztinával közösen, Trafinán és az őbelé múlhatatlanul bár kiérdemesületlenül szerelmes Mimózán keresztül számtalan kedves pillanatot szerzett a nézőknek.
Majorfalvi Bálint ezúttal némileg eltúlozza Miklóska naivitását, Tóth Tibor jelentősebb érzelmeket nem mutatva, szikár úriemberként játssza Jankovits bárót, Tar Renáta viszont eléggé sokoldalúan mutatja meg Zsuzsit, aki egyszerre felvilágosult, anyját szerető, de önálló akarattal rendelkező kedves lány. Hajdú László tisztesen és igen jó énekhanggal látja el pincéri feladatait, Holocsy Katalin pedig a görl szerepében aranyosan kívülálló a színpadi történésekben.
Összességében az állapítható meg, hogy mind a darabnak, mind az előadásnak jó lett volna, ha el van döntve, melyik irányba (édesbús helyett édesédes nosztalgia vagy posztmodern operettparódia) haladjon az előadás, most a kettő között egyensúlyoz, és az egyensúlyozás bizony az élmény rovására megy. Ezzel együtt Méhes határozottan nem múzeumoperettet rendezett – él az, legfeljebb nem elég intenzíven. Nem is bátran, viszont andalítóan - és néha tényleg szórakoztatóan.
_(2011. július 3.)_
