Miért is ne lennének hálásak, hiszen Rosaura, Beatrice, Lucietta és Colombina egész nap leánykérésről és szerelmekről pletykálnak. Például Ottavióról, akihez többek szerint Beatricének hozzá kéne mennie, de a lánynak nem fűlik annyira a foga a Fortuna kegyeit messze elkerülő kártyáshoz. Ebbe a mindenki ismer mindenkit, mindenki mond mindent mindenkiről hangulatba csöppen bele Bisognosi és szolgája, Arlecchino, nem kis bonyodalmat generálva. Bisognosi szemet vet Rosaurára és testvérére, Beatricére is, egyáltalán nem zavartatva magát attól, hogy Velencében egy feleség várja. Igen ám, de Rosaurának titkon Florindo is udvarol, aki annyira félénk, hogy Arlecchinót kéri fel, hogy névtelenül közvetítse érzelmeit, mindeközben persze a szolgáló is szeretne valamennyit birtokolni gazdája tehetségéből, úgyhogy nagy ügyetlenségében elcsábítja Colombinát – illetve Colombina csábítja el Arlecchinót.
Az események ott indulnak be igazán és válik érthetővé a színészek felfokozott, hangsúlyosan komédiázó játéka, amikor Bisognosi felbukkan a színen. Olyan így az előadás, mintha a benne folyton pletykáló, fontoskodó emberek már rég vártak volna olyasvalakire, aki igazán felkavarja a már rojtosra járatott hétköznapokat. És Bisognosi eleget is tesz az _elvárásoknak_, ahogy csapja a szelet fűnek-fának, ugyanúgy hazudik is. Még tulajdon édesanyját is elküldi kirándulni a palánk túloldalára, kiszemelt szerelme édesapjáról nem is beszélve. A hazugság hazugságát megtetéző hazugság akkor látszik csak tisztulni, amikor derült égből villámcsapásként lebukik minden meséjével.
Barabás Olga rendező magát a történetet állítja színpadra, egy hangsúlyosan színházi, könnyen kezelhető, panelekből álló díszlet, valamint pár aktualizáló gesztus (például a néha elhaladó repülőgép) kíséretében. Így a hangsúly a játékra, a szereplők által játszott, élvezett és ki nem mondott játékra kerül, ami bár indokolja a színészek sokszor túlzó, nagyon harsány eszközhasználatát, mégse képes mindig az események részesévé tenni azt. Mindegyik alakítás mögül kirajzolódik egy karakter, Vajda Gyöngyvér játékából egy kicsit naivan vágyakozó, cselekvésképtelen lány, Máthé Annamária Rosaurájából egy sokkal rámenősebb, törtetőbb nő, Tamás Bolgár gesztusaiból a vérbő Colombina, Kőmíves Csongor szélsőséges eszközhasználatából a félnótásan ötletes Arlecchino, de érezhetően sokszor vannak túlhangolva az alakítások. Mindeközben pedig Kolozsi Borsos Gábor Ottaviója eldöntetlenségben hever a kemény csávó és a kuncsorgó papucs között, Szabó Eduárd pedig látszathatározottságból igyekszik keretet szabni Balanzoninak. Ami igazán ellentmondásos sokszor, hogy ez az energikus színpadi létezés néha indokolatlanul leül és erejét veszti, majd nagy hirtelenséggel belendülve remek kis összjátékot hoz össze. Ennek igazából kívülálló szemlélője Bisognosi, aki afféle kiábrándult Don Juan Barabás Árpád visszafogott, mindvégig mértékletes és a távolban gondolkodó alakításában. A színész jól mutatja, hogy ez a csábító már elveszítette minden hitét, számára nem feladat valakinek elcsavarni a fejét vagy kitalálni egy hazugságot, hiszen egy olyan közegben, ahol ezt vágyják, nem kihívás, inkább kiszolgálás.
Nagyon nehezen lehet mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy alkalomadtán a szereplők közösen véghezvitt mozdulatsorokba csapva át elmesélik azokat az eseményeket, amiket percekkel korábban már láthattunk a színpadon. Néha egy-egy geg erejéig ezek a mozgások képesek kifejezővé válni, de a komplett koreográfiák nagyrészt inkább csak elvonják a néző figyelmét igenis fontos dolgokról. Például arról a nagyon találó zárómondatról, hogy Bisognosi soha nem hal meg. Miért is tenné? Az ilyen ember vígan játszik örökkön-örökké és mindig van belőle. És miért is ne lenne, amikor érezhetően _szükségünk van rá_. Kell, hogy valaki hazudjon nekünk.
_(Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, 2011. június 19.)_
