Csakhogy ebbe a jól kitalált, vizuálisan - a vetítéstől eltekintve - egységes keretbe egyszínű figurák vannak terelve. Márpedig elég visszás egy összetett keretben egyféle figurákat nézni. Különösen akkor, ha ezek az egyféle figurák még explicite teátrálisak is. Pedig Barabás Botondnak kifejezetten erőteljes karizmája van, ami predesztinálja Liliom szerepére, sőt ígéretesnek tűnik az első jelenetben, amelyben a fogdosás okán a féltékenységtől sárga Muskátné kidobja a csalogatót jeles tömegszórakoztató intézetéből. Csakhogy maga Liliom sosem kerül előtérbe, mindig szerepet játszik – ami működőképes teória, ha kiderül, miért _nem létezik_ a Liliom, miért csak a Liliom-szerep létezik. Ám az előadás nem törődik ezzel, megelégszik ennek a megmutatásával, amivel a történetet el lehet ugyan mesélni, csak épp semmiféle kémia nem jön létre, egy egyszerű freudi vágykép válik Liliom alfájává és ómegájává: a körhinta a piros automobillal. Ez is egy kiváló ötlet – Muskátné ugyanis ezzel szeretné visszacsalogatni hintájára a sikeres kikiáltót, de nem sikerül, s az, hogy ez Liliomnak mennyire fontos, a túlvilági jelenetben látható, amikor a tisztítótűzön és a jótéteményen túl lévő Kádár István úgy jut a Paradicsomba, hogy beül a ringlispíl piros automobiljába, Liliomnak pedig a szíve szakad bele ebbe. Az ötlet azonban sziget az előadásban, nem válik az értelmezés alapvetésévé, ahogy az sem, hogy ez Liliom szemszöge lenne (ami csak ezen a ponton lesz nyilvánvaló, sem előtte, sem utána nem az, inkább a kívülálló-elmesélő pozíciójáé a narráció). Az előadás egyébként abszolút felvállalja, hogy mesélni szeretne, nem mást, néha azonban felerősödik benne a tanító jelleg (ez különösen az előadás színészileg legrosszabbul megoldott részében, a túlvilági jelenetben elég zavaró, amelyben a Fogalmazót játszó ifj. Jászai László egy csendőr, egy vizsgálóbíró és egy kedélyes tanár szerepét egyszerre próbálja alakítani, mintha ő lenne a "rossz zsaru", az öreg rendőrt folytonos kacagással játszó Bitskey Tibor pedig a "jó zsaru"), néha pedig átmegy bohózatba (különösen Hugó és Marika jeleneteinél, Mészáros István és Jankovics Anna egyébként korrekt alakításában).

Ami azonban az előadást kifejezetten érdekessé teszi, az Molnár Nikolett Julija. Molnár kollégáihoz képest – és velük jórészt ellentétben – visszafogottan játszik, Juli belül éli meg a valódi szerelmet, szikáran elmondott mondatai mögött lobogó tűz, szenvedély és szerelem van. Lám: az elsöprő érzelmek akkor a legátélhetőbbek, ha nincsenek kicsapva a pultra, ha nincsenek felnagyítva, teátrálisan aláhúzva. Akkor is értjük, érezzük. Mert benne van a levegőben. Molnár Nikolett Julijának az a titka, hogy titka van, mély, bensőséges és valóságos, és ennek csupán érzetei vannak a színpadon, semmi kézzelfogható nyoma. Ez a Liliom, ha valakiről, akkor Juliról szól – akiből pontosan következik az elfogadás, hogy Liliomban éppen azt szereti, ami szerethetetlen, éppen amiatt lesz vonzó, ami mások számára taszító. Nagyszerű alakítás – ami tulajdonképpen a helyére teszi a körülményeket is.

Ha színészből építeni egy előadást azt jelenti, amit Molnár Nikolett véghez visz a színpadon, akkor az a legjobb út. Ha azt, amit Molnár László Ficsúr szerepében – sunyi nézések és köpködéssel befejezett körömrágás – ad elő, akkor nem. De vannak jól kivitelezett, arányos alakítások is, például Gombos Judit önző, féltékeny, mégis emberi Muskátnéja, s üresen elrajzoltak, egy gesztusból megoldottak is, mint Lugosi Claudia Hollundernéja és Tarnai Attila Hollunder fiúja. Ezek az egyenetlenségek is hozzájárulnak ahhoz, hogy az előadás végeztével nem robban fel a színházterem – pedig ebből a Juliból még ez is következhetne. Korrekt kétszeri visszatapssal zárul a produkció, majd a közönség hazaindul. Kaptak egy történetet. Még egyet. Pedig mennyivel többet kaphattak volna, ha ez az előadás nem egy eseménysorról, hanem Juliról és Liliomról szól...