Amennyiben a Mr. és Mrs. című produkcióban keressük a választ, akkor az minden valószínűség szerint _nem_ lesz, pedig a vállalás igazából nem volt nagy: az öt jelenetet a maga kis kozmoszában egyszerűen és szórakoztatóan kibontani. Igazából jól is indul az este azzal, hogy Nagy Viktor – az első jelenet rendezője – ennek szellemében elidőz egy kicsit az újsághirdetéses vakrandi kínos feszengésein, elfojtásain és megjátszásain, Pindroch Csabából egy félszegen bájgúnároskodó anti-férfit, Verebes Lindából pedig egy kosztümbe bújtatott, látens démont csinál, akik természetes bénasággal keresik a fogást egymáson - meg főleg magukon. A jelenet kedves, szellemes és olykor még érzékeny is, ellentétben az ezt követő három résszel, amelyekben mintha az sem lenne tiszta olykor, hogy az a színpadon látható két ember (legyen az meleg filmsztár kontra titkárnő, olasz testvérpár vagy kiöregedő félben lévő színészházaspár) tulajdonképpen kicsoda.

Ennek egyik oka lehet, hogy Verebes Linda igazából nem tudja elválasztani egymástól az öt karaktert, vagy legalábbis sokkal árulkodóbban definiálja az aktuális figurát a jelmez és az alapszituáció, mint a csupán körvonalaiban megrajzolt Jenet, Angela és Diana. Így viszont pont az a játékosság veszik el, ami az egész előadást éltetné. Pindroch Csaba ennél könnyedebben nyúl a figurákhoz, és míg a meleg filmsztár, Barrie karikatúrája pusztán manírkezdeményként van jelen a színpadon, temperamentumos fivérként már jóval fogékonyabbnak mutatkozik a finomabb megoldásokra, ahogy a papucsférj William figurájában is. De ezekben a jelenetekben a deklarált viszonyon kívül nem tudunk meg többet róluk, ha pedig ez nem képes cizellálódni – ahogy ezekben a jelenetekben sem –, akkor nagyon gyorsan elszáll az izgalom, és marad két ember, akik ott vannak kiterítve előttünk a maguk nemcsak egyszerűnek, de így sekélyesnek is mutatkozó mivoltában. Sem a Herendi Gábor–Fonyó Gergely páros, sem Dolmány Attila, sem -Lang Györgyi- (az ő nevét a legutóbbi sajtóanyag már nem említi) nem kezd el _játszani_ a figurákkal, hogy ez a sekélyesség eltűnjön, és maradjon a tiszta egyszerűség, a maga kis igazságával.

Szerencsére Megyeri Zoltán rendező ad egy végső löketet a lassan csordogáló jelenetfüzérnek, így végül is _majdnem_ ott tudjuk abbahagyni az estét, ahol elkezdtük. Ugyanis a válásuk előtt még egy utolsó nyaralást Mexikóban eltöltő fiatal házaspár olyan jóízűen egzecíroztatja egymást, ahogy csak olyan emberek tudják, akik még valahol igazán mélyen szeretik a másikat, és ez a se veled se nélküled játék a házastársi civakodások kicsinyességével hangulatos egységben folyik a kies hotelszobában. Az előadás pedig nem vesz sem negédes, sem romantikus végfordulatot, inkább megpróbálja valami olyasmi irányba terelni a végkicsengést, hogy ne nagyon túráztassuk magunkat ezen a szerelem témán, mert ha az egészből hiányzik a szabadság, akkor az azért nagy hiba.

Ami ígérve volt, azt csak éppen hogy megkaptuk, és így elég nehéz megmondani, hogy az estének mi is a célja, mert szerelemről, szeretetről, kötődésről persze szólt a dolog, de hogy erről a játszók, a rendezők, a jelmeztervezők és úgy _en bloc_ az alkotók mit gondolnak, nem derül ki sem egészében - és úgy igazán részleteiben sem. Így pedig marad néhány jobban fekvő poén meg egy-két féligazság. Szigorúan rövid távra.