A történet főszereplője, Fehér Vince, egy színházi társulat vezetője, amely a csőd szélén áll. Támogatásra van szükségük, amelyet egy gazdag „művészetpártoló” üzletembertől kaphatnának meg. Vince a társulatával elkészít egy előadást, ami arra keresi a választ, hogy a magyarokat mi téríti le mindig a helyes útról, miért állnak mindig a vesztes oldalra, miért nem jönnek ki soha semmiből jól. Ezt az előadást videófelvétel formájában elküldik jövendőbeli mecénásuknak, aki megígéri, hogy megnézi és választ ad szoboraukciója estéjén.

A művészvilág kapcsolatait az előadás igen expresszíven tárja elénk. Az egyik jelenetben - a lefelé mutató karrier mellett egyébként párkapcsolati problémákkal is küzdő - Vince és barátnője vendégségbe mennek egyik festő „barátjukhoz”. A festő megmutatja egy képét - amit mi, nézők nem látunk, ám Vince az egekbe magasztalja a műalkotást. Kiszólásaiból azonban pontosan tudjuk: fogalma sincs róla, hogy miről szól, mit ábrázol - és valójában semmire sem becsüli az egészet. Aztán ugyanez lejátszódik fordítva is: Vince megmutat egy részletet az előadásából, amit tátott szájjal és forgó szemekkel néznek a „barátai”, majd a végén csak ennyit mondanak: „ha erre nem kapod meg a támogatást…”

Négy karakterre épül az előadás, amelyek a magyar nép egy-egy jellemző alaptípusát testesítik meg. Zrínyi Gál Vince játssza Fehér Vincét, aki képtelen megoldást találni problémáira, szorong és állandó megfeleléskényszerben szenved, aztán amikor már nem lát kiutat, jól leissza magát. Lass Bea alakítja Vince barátnőjét, akinek soha semmi nem jó, aki csakis a múltban és a jövőben képes élni: mindig az előző pasijába szerelmes és a jelene azzal telik, hogy őt várja, hogy visszajöjjön érte. Vince „barátját”, a festőt Polgár Péter testesíti meg, az általa alakított korszerű "művész" tökéletesen belepasszol a rendszerbe, szép nőkkel randizik, minden partira meghívása van és óriási művésznek és embernek gondolja magát. A festő barátnőjét Szabó Vera játssza - ő a nő, aki semmihez nem ért, de mindig a húsos fazék közelében kell lennie, és non-stop lelkesednie, az pedig már mindegy is, hogy miért. Ők négyen és a többiek: Fekete Zsolt, Jaskó Bálint, Mohai Tamás, Vékes Csaba és Valcz Péter több szerepet játszanak, állatokat és embereket egyaránt, és nem csak játszanak, olykor még el is táncolnak/mozognak.

A szöveg, a hangok, a zene, a tánc és a mozgások végig egyensúlyban vannak az előadás során, felépítésük tudatos és pontos. Gergye Kriszitán koreográfiái, mozdulatsorai igen kifejezőek, Valcz Péter például néhány mozdulattal; nyújtózással, dörgölőzéssel lényegül át cicává. Később, mikor egy politikus bőrébe bújik, stilizált mozdulataival eléri azt, hogy ne arra figyeljünk, _mit_ is mond valójában. A három zenész, Zságer-Varga Ákos, G. Szabó Hunor és Márkos Albert hangszereiket nem csak dallamok játszására, hanem hangulatfestő zajkeltésre is használják.

Cziegler Balázs fehér bordásfalakból kialakított díszlete egyszerre idézi fel egy focistadion és egy parlamenti ülésterem képét. Ezek nagyon karakteres helyszínei hazánknak, és igen közvetlen asszociációkat ébresztenek mindenkiben. A díszlet mégsem teremti meg az előadás atmoszféráját, mert az nem épít elég tudatosan ezekre az asszociációkra. A mozgás szempontjából azonban maximálisan kihasználtak a bordásfalak. A színészek kúsznak, másznak, lépkednek, szaladnak, fekszenek, ülnek, táncolnak, egyensúlyoznak rajta.

Keszég László rendezése populáris. Ez a szó minden értelmében igaz: igényes és törekszik az összetettségre, mégsem válik didaktikussá. Görbe tükrön keresztül láttatja a magyar közéletet, a magyar kultúrát - olykor nem kerülve el a szimpla hatásvadászatot sem. Az előadás - kétségtelen - bemutat aktuális problémákat, de ezzel általában meg is elégszik, a fel- vagy megoldást ránkhagyva.

Foci. Politika. Színek. Pártok. Mi, magyarok, az űrből jöttünk, minden híres ember a rokonunk, a nyelvünk az egyik legősibb nyelv. Nálunk, magyaroknál történik a legtöbb öngyilkosság, elöl járunk az alkoholizmusban is, nem beszélünk idegen nyelveket. Ezek közhelyek, amelyek esetenként igazak, esetenként igazak lehetnek, esetenként hiedelmek. No de kik is vagyunk mi valójában? És ki az, aki ezt objektíven ítélheti meg?