Egyszer csak rátaláltunk Szilágyi Katalin színésznőre, aki éppen a Jégbüfében az utcára néző pultnál ült és kávézott. Mi kintről figyeltük őt, amíg elfogyasztotta az italát és telefonált egy rövidet az édesanyjával. Persze rögtön több kérdés is felmerülhet: kit is néztünk mi valójában? Egy színészt, aki egy szerepet játszik, vagy Szilágyi Katalint, aki önmagát adta? Ha ő maga volt Szilágyi Katalin, akkor miben különbözik attól a három fiataltól, akik mellette ültek az utcára néző pultnál, mit sem sejtve abból, hogy éppen egy előadás részeivé válnak azáltal, hogy valakik odakintről nézik őket.

Már rögtön az első jelenet felvázolja az egyik fő kérdést, amivel az előadás végig foglalkozik: mitől lesz valami színház? A produkció alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a színház akkor lehetséges, ha van színész, aki játszik (nem feltétlenül egy szerepet), van néző, aki nézi - és ez a két elem ki tud alakítani egy olyan közös teret, amelyben ők kölcsönhatásba tudnak lépni egymással. A térkialakítás meglepően könnyedén ment: a nézők körbevették a színészeket, általában félkör alakban lezárták azt a teret, amiben a játék zajlott. Voltak azonban váratlan események, például mikor egy járókelő elsétált a színészek játéktere és a nézők tere között, így ezzel - akaratlanul és tudattalanul - ő is az előadás alkotóelemévé vált.

Az öt színész a 40 perces produkció során szinte végig énekelt, alig váltottak egy-két szót egymással. Megszólaltatták a nyolcvanas és kilencvenes évek közismert dalait és néhány mostani popslágert. Mindezt úgy tették, hogy a főszólamot éneklő(k) alá a többiek szájdobolással adták a ritmust. A zene bármikor érzelmeket tud előcsalni és bárhol hangulatot tud teremteni. Sokszor hallgatunk zenét az utcán, bizonyos dalokat bizonyos személyekhez, eseményekhez, helyekhez kötünk. Esetünkben a fél fülhallgató miatt mindehhez még hozzákapcsolódott az is, hogy a számok összecsúsztak az atmoszféra zajával. Különleges és bizonytalan térérzetet tud létrehozni az emberben az, ha nem tudja pontosan megállapítani a fülébe érkező hangok forrásának helyét. És amikor ez még össze is keveredik a város épületeinek, utcáinak látványával és hangjával, valami nagyon összetett, nagyon egyedi _valami_ lesz.

Érdekes játék volt, hogy a színészek, Friedenthal Zoltán, Szilágyi Kata, Herczeg Tamás, Kiss Diána Magdolna és Barabás Richárd gyakran úgy alakították ki a teret, hogy a néző saját szemszögéből ne láthassa mindnyájukat egyszerre. Döntés elé kényszerült tehát az ember, hogy mozgóvá teszi-e saját nézőpontját és körbesétálva a játékteret mindenkit megnéz-e, vagy kiválasztja saját előadásának főszereplőjét. Mindenki megalkothatta egyéni rendezését és valószínű, hogy mindenki számára mások voltak az előadás hangsúlyos pillanatai.

A Scale 1:5 amellett, hogy némileg provokatív akció, kellemes esti szórakozást, élményt is nyújtott. Egyfelől megpróbálta kimozdítani a nézőt kényelmes pozíciójából, másfelől megmutatta, felhívta a figyelmet Budapest olyan részeire, amelyek felett, alatt és mellett a hétköznapi rohanás során általában el szoktunk siklani. Pedig nem kellene hozzá más, hogy észrevegyük, csak egy esti séta, egy kis zenével a fülünkben.